3. A talaj funkcióit akadályozó tényezők, a talajdegradációs folyamatok

Az első fejezetben részletesen kifejtettük a talajvédelmi stratégia alapvető céljait, melyek:

• a talaj zavartalan funkcióképességét akadályozó tényezők és
• a talajdegrációs folyamatok

Talajkészleteinket két fő veszély fenyegeti:

• a különböző talajdegradációs folyamatok;
• a talaj szennyeződése.

2. táblázat: A talaj termékenységét gátló tényezők Magyarországon
(1:500 000 méretarányú adatbázis statisztikai adatai)

3.1 A talaj zavartalan funkcióit korlátozó tényezők Magyarországon

Az ország területének több mint felén fordulnak elő és hatnak különböző korlátozó tényezők. Ezek vázlatos térképét mutatjuk be az 2. ábrán, s foglaljuk össze területi adatait a 1. sz. mellékleten. Jelentős területeken jelentkezik több tényező együttes, kedvezőtlen hatása. Ezek közül csak a legfontosabbakat mutatja vázlatos térképünk.

3.2 A legfontosabb korlátozó tényezők hazánkban

1. Szélsőségesen könnyű mechanikai összetétel, nagy homoktartalom. Ide tartoznak a szerves és ásványi kolloidokban szegény homoktalajok, elsősorban az ország három jellegzetes homoktáján: a savanyú kémhatású, karbonátmentes Nyírségben és Somogyi Dombvidéken, valamint az erősen karbonátos Duna-Tisza közi Hátságon. Ezek termékenységét a szerves és ásványi kolloidok kis mennyisége, sőt hiánya, valamint a túl nagy homoktartalom, illetve ennek következményei korlátozzák: igen nagy vízáteresztő-, gyenge víztartóképesség – kis hasznosítható vízkészlet – nagy aszály- és szélerózióérzékenység; kis természetes tápanyagkészlet. Racionális hasznosításuk előfeltétele a rajtuk termesztett növény víz- és tápanyagellátásának biztosítása, a talaj szerves és ásványi kolloidokban történő gyarapítása, hatékony szélerózió-védelem és megfelelő vetésszerkezet. A hazai talajok fizikai féleségének vázlatos térképét mutatjuk be a 2. sz. mellékleten.

2. Savanyú kémhatás. Az e kategóriába sorolt talajoknál az erősen savanyú kémhatás közvetlen (növények zavartalan anyagcsere folyamatainak akadályozása stb.), még gyakrabban közvetett hatásai (tápanyagfelvételt akadályozó fixáció, kedvezőtlen ionantagonizmusok, mérgező anyagok megjelenése, mikrobiális tevékenység kedvező arányainak megbomlása, ritkábban a talaj vízgazdálkodási és fizikai tulajdonságainak leromlása stb.) gátolják elsősorban a talaj termékenységét. Erősen savanyú talajok elsősorban az Alpokalján, az Északi-középhegység északkeleti részén, valamint a Rába, Szamos és Körösök hajdani és jelenkori alluviális teraszain fordulnak elő. A Dunántúlidombság, az Északi-középhegységben, a Nyírségben, a Tisza és több mellékfolyójának teraszain, valamint a Kisalföld déli peremrészein jóval nagyobb területeket elfoglaló gyengén savanyú kémhatású talajok savanyú kémhatása karbonátos, illetve lúgos javító anyagokkal viszonylag könnyen, egyszerűen és gyorsan tompítható, ezért ez olyan esetekben is racionális lehet, mikor nem a savanyú kémhatás a fő gátló tényező. A hazai talajok kémhatás viszonyainak vázlatos térképét mutatjuk be a 3. sz. mellékleten.

3. Szikesedés. Ebbe a kategóriába soroltuk azokat a talajokat, ahol a szikesedés közvetlen (nagy vízoldható sótartalom, szódatartalom, kicserélhető Na+-tartalom, erős lúgosság) vagy közvetett hatásai (kedvezőtlen fizikai és vízgazdálkodási tulajdonságok: kis hidraulikus- és kapilláris vezetőképesség, erős vízkötés (nagy holtvíztartalom) kis hasznosítható vízkészlet; erős duzzadás, zsugorodás, repedezés, sekély beázás – szélsőséges nedvességviszonyok: belvízveszély, aszályérzékenység; tápanyagfelvétel akadályozása stb.) gátolják elsősorban a talaj termékenységét. A közvetlen hatások elsősorban a Duna-völgy és a Duna-Tisza közi Homokhátság mikromélyedéseiben („semlyékeiben”) előforduló felszíntől karbonátos szoloncsákok és szoloncsák-szolonyecek esetében érvényesülnek, míg a közvetett hatások a Tiszántúl (Hortobágy, Nagykunság, Körösvidék) és Tisza-Zagyvaszög nehéz mechanikai összetételű szolonyec talajainál válnak a fő korlátozó tényezővé. A szikesedés felszámolása, illetve mérséklése csak akkor lehet tartós és eredményes, ha felszíni vízrendezéssel és talajvízszint-szabályozással megakadályozzuk a szikesítő sók utánpótlását; csökkentjük a talaj kicserélhető Na+-tartalmát; mérsékeljük lúgosságát; javítjuk a talaj igen kedvezőtlen fizikai és vízgazdálkodási tulajdonságait; biztosítjuk a szikesítő nátrium-sók kilúgozódását a talajszelvényből és eltávolítását a területről. Mivel e feltételek biztosítása többnyire költséges, komplex meliorációs beavatkozásokat tesz szükségessé, a Magyar Alföldön megkülönböztetett jelentősége van a további szikesedés eredményes megelőzésének. A szikes talajok és a szikesedéssel veszélyeztetett potenciális szikes talajok vázlatos térképét mutatjuk be a 4. sz. mellékleten.

4. Szikesedés a talaj mélyebb rétegeiben. A talaj mélyebb rétegeiben bekövetkező sófelhalmozódás és/vagy szikesedés már jelenleg is korlátozza az e kategóriába sorolt, túlnyomórészt a szikes talajú területek peremrészein, más talajok felé átmenetet képező zónájában előforduló talajok termékenységét. Nagyobb jelentőségű azonban az a potenciális veszély, amelyet e talajok talajvízszint emelkedést követő másodlagos szikesedése jelent. Ilyen talajvízszint emelkedés ugyanis természeti okok miatt, illetve az öntözés közvetlen vagy közvetett hatására (egyenetlen vízeloszlás, túlöntözés, szivárgás burkolatlan tározókból és csatornákból stb.) egyaránt bekövetkezhet (4. sz. melléklet).

5. Szélsőségesen nehéz mechanikai összetétel (nagy agyagtartalom). Ide soroltuk azokat a talajokat, amelyek termékenységét a nagy agyagtartalom, nagy duzzadó agyagásványtartalom, illetve ennek következményei korlátozzák: kedvezőtlen vízgazdálkodás (kis víznyelő- és vízáteresztő-képesség; erős vízkötés – nagy holtvíztartalom – kis hasznosítható vízkészlet; lassú kapilláris vízmozgás; egyaránt nagy aszályérzékenység és belvízveszély); tápanyagfeltáródás és tápanyagfelvétel nehézségei; nehéz művelhetőség (rövid idő az agrotechnikai műveletek megfelelő minőségben történő energiatakarékos elvégzéséhez).
Nehéz agyagtalajok nagyobb összefüggő területeket elsősorban a Tiszántúl mélyfekvésű részein, a Bereg-Szatmári síkságon, a Tisza-Zagyvaszögben, a Kisalföld déli peremrészein, az Északi Középhegységben, valamint néhány folyó hajdani teraszain borítanak, de kisebb kiterjedésben szinte minden táj területén előfordulnak.
A nagy agyagtartalom káros következményei eredményesen mérsékelhetők felszíni vízrendezéssel, a talajszerkezet javításával, megfelelő talajműveléssel, mélylazítással, racionális vetésszerkezettel, vagy éppen a társuló gátló tényezők (savanyú kémhatás, szikesség) korlátozásával.

6. Láposodás, mocsarasodás. A Magyarországon viszonylag kis kiterjedésű láptalajok mellett e kategóriába tartoznak a nem megfelelően végrehajtott öntözések (például a monokultúrás rizstermesztés, stb.) következtében vízi gyomokkal benőtt, eltócsásodott, elmocsarasodott területek is. A láposodás-mocsarasodás, valamint az időszakos vízborítások kiküszöbölése, illetve mérséklése elsősorban felszíni vízrendezéssel és talajvízszint-szabályozással, majd telkesítéssel valósítható meg.

7. Erózió. Ebbe a kategóriába soroltuk hazánk közepesen és erősen erodált területeit. Az eróziós folyamatok megelőzése és, az erodált területek meliorációja megfelelő komplex talajvédelmi programmal valósítható meg, amely műszaki, hidrotechnikai és agrotechnikai elemeket szükségszerűen egyaránt magában foglal (lásd részletesebben a talajdegradációs folyamatokról írt részben; valamint 5. sz. melléklet).

8. Sekély termőréteg. A talaj szelvényében előforduló erősen tömődött, összecementált szintek, tömör padok, illetve a felszín közeli kavics, tömör, vagy csak alig felaprózott kőzet jelentős talajtermékenység korlátozó tényező lehet, hiszen nemcsak a gyökerek mélyebb rétegekbe hatolását akadályozza, hanem a növény tápanyag- és vízellátása szempontjából számításba vehető készleteket is csak erre a sekély „termőrétegre” korlátozza. A hazai talajok nagy részének (> 85 %) felső 100 cm-es rétegében nem fordul elő a talaj sekély termőrétegűségét okozó tényező. Ilyen előfordulásával a 20–40 cm-es, 40–70 cm-es, illetve a 70–100 cm-es talajrétegben az összterület mintegy 5–5 %-án lehet számolni, míg a 20 cm-nél is sekélyebb termőrétegű talajok területe elenyésző (< 1 %).

9. Szennyezett területek kockázatbecslése, kezelése. A szennyezés általánosságban olyan folyamat, vagy cselekedet, amely a vegyi anyagok környezetbe kibocsátását jelenti és szennyezettséget eredményez, illetve ami a környezet valamely elemének a kibocsátási határértéket meghaladó terhelését okozza. Ebben a vonatkozásában kockázatos anyagnak tekintünk minden olyan emberi tevékenységből származó anyagot, amely a talajba (földtani közegbe), a levegőbe, illetve a felszíni, felszín alatti vízbe kerülve a környezetre, az emberi egészségre, a környezethasználatokra kockázatot jelent mérgező, rákkeltő, teratogén, mutagén, szervezetben való felhalmozódása vagy egyéb kedvezőtlen hatása miatt.

A vegyi anyagok okozta káros hatás bekövetkezésének valószínűségét, tényleges vagy előrejelzett előfordulási gyakoriságát az ökológiai és a humán-egészségügyi kockázatok felmérésével, és a kapott eredmények alapján számított értékekkel határozzák meg. A kockázat az ökoszisztéma, illetőleg az emberi egészség romlásának, károsodásának várható mértéke és bekövetkezési valószínűsége.

A mennyiségi kockázatfelmérés módszere a kockázat leírására és számítására szolgáló, vizsgálati eredményeken alapuló eszköz, amely magában foglalja a veszély azonosítását, az expozíció becslését és a káros hatás következményeit.

A hazai szakirodalom már az 1980-as évek közepén foglalkozott a talaj kémiai komponenseire vonatkozó határértékek megállapításának kérdésével. A talajt szennyező anyagok maximálisan megengedhető koncentrációinak meghatározására két irányzat alakult ki. Az egyik törekvés a tényleges szennyezési esetek tanulságait használta fel és alapvetően a növények tűrőképességét tükrözte, a másik viszont laboratóriumi vizsgálatokon alapuló szélesebb körű tudományos igényességgel lépett fel. A laboratóriumi kísérletek a szennyezőanyagok alábbi tulajdonságait elemezték: toxicitás, perzisztencia, az anyag vízben való terjedése, az anyag levegőben való terjedése, növényi felvétel, talaj-mikroorganizmusokra gyakorolt hatás.

A laborvizsgálatok eredményeit figyelembe véve a legkedvezőtlenebb tulajdonságok, illetve koncentráció alapján állapították meg a maximálisan megengedhető szennyezettségi szintet, amelynek természetes körülmények közötti megerősítésére is sor került. A fenti megközelítési mód alapvető jelentőségű a kockázati alapú értékelések hazai megalapozásában, ugyanakkor fragmentáltsága miatt a jogi szabályozás keretein kívül maradt.

A jogalkotók által kidolgozott módszer szerint a talajnak az adott helyen a szennyezés előtti, a természetestől csak kevéssé eltérő állapotát a (B) szennyezettségi határértékkel jellemzett állapotot veszi alapul. Ez a határérték “jogszabályban vagy ennek hiányában hatósági határozatban meghatározott kockázatos anyag koncentráció”. Ha a talajban levő kockázatos anyagok a (B) hatértéket nem lépik túl, akkor a talaj már nincs ugyan természetes állapotban, de még nem tekinthető szennyezettnek. A hazai szabályozás előírásának megfelelően egyedileg kell meghatározni azokat a koncentrációkat, amelyeknek mértékéig el kell távolítani a kockázatos anyagokat az adott területen. Ez a (D) kármentesítési határérték, amit gondos kockázatfelméréssel, a területhasználat figyelembevételével és költség-haszonelemzéssel állapítanak meg, de nem lehet kisebb, mint a már említett (B) szennyezettségi határérték.

A határértékeket a 10/2000. (VI. 2.) KöM-EüM-FVM-KHVM együttes rendelet a felszín alatti víz és a földtani közeg minőségi védelméhez szükséges határértékekről írja elő. Ennek a rendeletnek a mellékletei tartalmazzák azt például, hogy hány mg/kg a réz, cink, ón, ólom stb. a hazai talajokban, és azt is, hogy mekkora ezek (B) szennyezettségi határértéke.
A szennyezett talajok tisztítására többféle bevált műszaki beavatkozás létezik. Ezek közül azt kell választani, amelyik az adott természeti viszonyok és környezeti feltételek között a legjobban megfelel a feltárt szennyezőanyagok természetének és a megszüntetendő veszély nagyságának. Az sem közömbös, hogy ugyanazt, vagy közel ugyanazt a célt mekkora ráfordítással lehet elérni. Ezt költséghatékonysági vizsgálat mondja meg.

A műszaki beavatkozás lehet például: a szennyezett talaj kicserélése. Ez néha több tízezer m³ talaj elszállítását jelenti, majd ugyanennyinek a helyszínre hozatalát azzal együtt, hogy az elszállított szennyezett talaj megtisztításáról, biztonságos elhelyezéséről is gondoskodni kell (ha nem tisztítanánk meg a szennyezett talajt, akkor egy fontos, nemzetközileg elfogadott követelmény sérülne, amely szerint tilos úgy megszüntetni egy környezetkárosodást, hogy azt egyszerűen máshová helyezzük);

A talajban vagy a mélyebben fekvő földtani közegben elhelyezkedő elszennyeződött víz kiszivattyúzása. Ekkor is gondoskodni kell arról, hogy az eltávolított szennyezett vizet biztonságosan helyezzék el, vagy megtisztítás után juttassák vissza eredeti helyére, esetleg más földtani közegbe. Ilyenkor több százezer m³ víz megmozgatására/megtisztítására kerülhet sor;

A szennyezés továbbterjedésének megakadályozására alkalmazott eljárás pl.: az elszennyeződött felszín alatti tér-rész elszigetelése vízzáró anyagú résfalakkal; a szennyeződés megkötése rögzítőgél injektálásával; a talaj átmosatása vagy szellőztetése; a szennyezőanyag “szarkofágba” zárása építőipari szigetelési eljárások alkalmazásával stb.

Természetesen ennél sokkal több beavatkozási módszer áll már rendelkezésre – csak a Magyarországon ismertebbek száma 80 körül van.

A szennyezett területek országos feladatait az Országos Környezeti Kármentesítési Program (OKKP) fogja össze. A Program célja, hogy felelősségi köröktől függetlenül, az elmúlt évszázadban a földtani közegben (talajban) és a felszín alatti vizekben hátramaradt, akkumulálódott szennyezettségek, károsodások felderítése, megismerése, a szennyeződések mértékének feltárása, a veszélyeztetett területeken a szennyezettség kockázatának csökkentése, a szennyezett területeken a szennyezettség mérséklése, vagy megszüntetésének elősegítése.

Ezeknek a hátramaradt (örökölt) szennyeződéseknek az a legnagyobb veszélye, hogy az emberi szem elől rejtve a talajban és ezeken keresztül a felszín alatti vizekben megmaradnak, és károsító hatásuk gyakran térben és időben elkülönülve jelenik meg. Jelentős részüknél a talaj és a felszín alatti vizek szennyezése csak akkor válik egyértelműen ismertté, amikor az már közvetlen veszélyt jelent az élővilágra, sok esetben az emberek egészségére, akadályozza a területfejlesztést, az ingatlan-forgalmat.
A Nemzeti Környezetvédelmi Program "F" függelékét alkotó OKKP a Kormány 2205/1996. (VII. 24.) határozatával indult. Az 1996-ban Korm. határozattal indított program stratégiai terve a fejlett ipari társadalmakban az 1970-es, illetve az 1980-as években megkezdett programok tapasztalataira támaszkodva készült. Az OKKP szakaszai:

• Rövid távú szakasz (1996-1997)
• Középtávú szakasz (1998-2002)
• Hosszú távú szakasz (2003-2030), a Nemzeti Környezetvédelmi Programhoz igazodóan, hatévenkénti ütemezéssel.

Az OKKP keretébe tartozó szennyezett területek, valószínűsíthető szennyezettséget okozó potenciális szennyezőforrások száma mintegy 30-40 000 db. Az OKKP költségigénye összességében mintegy 1 000 Mrd Ft. Becsült időtartama: 30 év, amennyiben a programra évente 35 Mrd Ft rendelkezésre állhat.
Az Országos Számbavétel teljes körűvé tétele érdekében megkezdődött a múlt évszázadokban végzett tevékenységek környezetkárosító hatását felderítő történeti számbavétel módszertani kutatása.

Továbbfejlesztés alatt áll a Nemzeti Kármentesítési Prioritási Lista (NKPL) összeállításához szükséges, környezeti kockázatbecslésre támaszkodó módszertan, amely alapján a különböző helyeken lévő, különböző szennyezőanyagokat tartalmazó szennyezettségek prioritása meghatározható.

A tárcák kármentesítési Alprogramjai közül a jelentősebbek: a Mecseki Uránbánya rekultivációja; a MÁV Alprogram; az ÁPV Rt.-nek a volt szovjet laktanyákkal kapcsolatos és a társasági Alprogramjai. Kiemelendő továbbá a HM-Honvédségi-Alprogram, amelyre 1998–2003. között mintegy 5,5 Mrd Ft fordítottak.

A jogszabályban már rögzített Alprogramok fontosságát az is alátámasztja, hogy az OKKP rövid-távú szakaszában, tárca-Alprogramok hiányában – a környezet védelméért felelős minisztérium több nagyprioritási számú területen kényszerült más tárca felelősségi körébe tartozó kármentesítési beruházás megkezdésére. (Pl. Szeged-Öthalom esetében az OM – Oktatási intézményi Alprogram helyett; Gyöngyösoroszi OÉÁ esetében, illetve Törökbálinton, a volt Mechanikai művek esetében az ÁPV Rt. társasági Alprogram helyett; Szeged-Algyő esetében a volt Fémszelektnél a Kincstári Vagyon Igazgatóság helyett kényszerült a KöM a kármentesítés megindítására.)

A környezet védelméért felelős minisztériumra háruló feladatvégrehajtás forrását 1996- 2003. között a központi költségvetés évi 1-1,5 Mrd Ft-tal támogatta, miközben az Alprogramokra összességében további 8-10 Mrd Ft lett biztosítva.

1994-2003. között különböző állami forrásokból összességében több mint 51,0 Mrd Ft ráfordítással 242 területen kezdődött meg a kármentesítés. A jelentősebb állami kármentesítések áttekintő helyszínrajzát a 6. sz. melléklet mutatja be. Ezen belül a környezet védelméért felelős minisztérium beruházásában 57 területen került sor kármentesítési projektek indítására.

3.3 Talajdegradációs folyamatok Magyarországon

A talajdegradáció rendszerint egy komplex folyamat, amely a talaj anyagforgalmának számunkra kedvezőtlen irányban történő megváltozását jelenti, amelynek következményei:

• talaj- és termőfelület-veszteség;
• zavarok a talaj normális funkcióiban;
• kedvezőtlen változások a talaj anyagforgalmi folyamataiban, fizikai, vízgazdálkodási,
• talajtermékenység csökkenés; kedvezőtlenebbé váló talajökológiai körülmények a természetes növényzet vagy a termesztett növények számára – csökkenő biomassza hozam, kisebb termés;
• nehezebb mezőgazdasági hasznosíthatóság, növekvő termelési költségek:
  • rövidebb időtartam az agrotechnikai műveletek időben és megfelelő minőségben történő energiatakarékos elvégzéséhez (nagyobb géppark igény, csökkenő lehetőségek kapcsolt gépsorok alkalmazására, növekvő energiaigény);
  • növekvő vízpótlás (öntözés) és vízelvezetés (drénezés) igény;
  • nagyobb műtrágyaszükséglet (nagyobb műtrágyaveszteségek, rosszabb műtrágya-érvényesülés);
• káros környezeti mellékhatások:
  • növekvő aszályérzékenység;
  • belvizes, pangó vizes területek növekedése, tározók és csatornák eliszapolódása;
  • felszíni lefolyás növekedése – fokozódó árvízveszély;
  • felszíni- és felszín alatti vízkészletek fokozódó szennyezése;
  • tájrombolás
• ökológiai körfolyamatok felbomlása;
• kockázatos anyagok felhalmozódása és azok megjelenése az élelmiszerekben (élelmiszerbiztonság);
• az élővizek és az ivóvízkészlet elszennyeződése;
• a szárazföldi élet feltételeinek romlása.

A magyar talajtani tudomány mindig – bár történetének különböző időszakaiban nem azonos hangsúllyal és intenzitással – jelentős figyelmet fordított a talajdegradációs folyamatok megismerésére és korlátozási lehetőségeinek feltárására. A mezőgazdasági gyakorlat azonban ezen eredményeket sajnos nem mindig vette figyelembe. A váltakozóan eredményes meliorációs kampányokat gyakran követte rablógazdálkodás, szinte teljes érdektelenség a talaj állagának megőrzését, termékenységének hosszú távú megóvását illetően.

Talajdegradációs folyamatok természeti okok és/vagy emberi beavatkozások hatására egyaránt bekövetkezhetnek. A talajdegradáció azonban nem elkerülhetetlen és kivédhetetlen következménye a mezőgazdasági termelésnek, valamint az általános társadalmi fejlődésnek. A folyamatok és kedvezőtlen következményeik többnyire megelőzhetők, megszüntethetők, de legalább bizonyos tűréshatárig mérsékelhetők.

Magyarországon a legfontosabb talajdegradációs folyamatok a következők (ld. 10. sz. mellékletben is):

(a) Víz- és szél-okozta talajerózió :Magyarország területének 9,3 %-a gyengén, 9,6 %-a közepesen, 6%-a erősen erodált. Közel egymillió hektáron károsít a szélerózió, s hasonló nagyságú területeket érint a szedimentáció. Az 5. sz. mellékleten e területek térképvázlatát mutatjuk be. A lejtős területek ésszerűtlen talajhasználata és vetésszerkezete (szántó és kukorica nagy aránya), valamint a talajvédő gazdálkodás visszaszorulása miatt a vízerózió terjedését a mai napig nem sikerült megakadályozni.
A szocialista nagyüzemek időszakában a túl nagy táblaméret erőltetése és ennek érdekében a mezővédő erdősávok elhamarkodott kiirtása homokterületeinken és (ugyancsak elhamarkodottan) lecsapolt lápterületeinken kívül termékeny talajainkon is utat nyitott a széleróziónak.
Becslések szerint a lejtős területekről lehordott és a szél által elfújt humuszos feltalaj évi átlagban mintegy 80–110 millió tonna, az ezáltal bekövetkező szervesanyag-veszteség pedig mintegy 1,5 millió tonna. A felszíni rétegerózió okozta talajveszteségen túlmenően a barázdás (a ritkább súlyos esetekben az árkos, sőt szakadékos) erózió tagolja a felszínt, nehezíti a károsított tábla egységes művelését.
A domboldalakról lehordott talaj ugyanakkor meg-megismétlődő felszíni hordalékborítással veszélyezteti a szedimentációs területeket, fokozott üledékterheléssel és feliszapolódással a felszíni vízhálózatot, akadályozva zavartalan funkcióját, növelve karbantartási költségeit. A felszíni lefolyás és talajlehordás kemikáliákat (is) szállít(hat) felszíni vizekbe, s vezet(het) azok szennyeződéséhez, tápanyag-terheléséhez, s ezek kedvezőtlen ökológiai következményeihez. A humuszos termőréteg erózió-okozta vékonyodásával a melioráció ellentétes hatása nem, vagy csak lokálisan tudott egyensúlyt tartani, s egyáltalán nem vagy csak kis részben volt képes az erózió-okozta közvetlen vagy közvetett környezeti károsodásokat kivédeni. Sürgős ezért a talajvédő gazdálkodás kidolgozott és korszerűsített módszereinek bevezetésére ösztönző-kényszerítő érdekeltségi rendszer kialakítása, s vissza kell állítani az erózió-kutatások gyakorlatilag megszűnt feltételeit is.

(b) Talajsavanyodás: Magyarország talajainak mintegy 8%-a erősen (pHKCl < 4,5), 18%-a közepesen (pHKCl 4,5–5,5), 20%-a gyengén (pHKCl 5,5–6,5) savanyú kémhatású. A talajsavanyodás folyamatának ténye bizonyított: a MÉM NAK I. (1978-1981) és II. (1982- 1985) talajvizsgálati ciklusának adatai szerint az ezek közötti időszakban fokozódott a talajok savanyúsága, csökkent CaCO3-tartalma. A nyolcvanas évek második felében az Országos Környezetgazdálkodási Kutatási Program keretében részletes felmérésre kerültek a talajsavanyodás okai és befolyásolási tényezői. Megállapítást nyert, hogy Magyarországon a három legfontosabb talajsavanyodást kiváltó tényező az ésszerűtlen műtrágyahasználat, a légköri savas ülepedés, valamint a különböző savanyú kémhatású ipari melléktermékek és hulladékok. Legnagyobb szerepe a nagyadagú N-műtrágyázásnak (ammon-nitrát, ammon-szulfát, karbamid) és a gyakran jelentős savmaradékot is tartalmazó szuperfoszfátnak volt. Az ebből adódó átlagos évi savterhelés mintegy 5–6 kmol/hektár. A műtrágyázás savanyító hatása megfelelő műtrágyák használatával, vagy az agrotechnikai rendszerbe épített mésztrágyázással, illetve „fenntartó meszezéssel” eredményesen megelőzhető (lenne), mint ez a nyugat- és észak-európai országokban általános gyakorlat. Magyarország erőltetett nagyüzemi mezőgazdaságában a „fenntartó meszezésre” hiányzott a megfelelő ösztönző rendszer. Sőt ellenérdekeltség érvényesült. A kisadagú meszezés ugyanis nem élvezett állami támogatást („ez az agrotechnika része, tehát az üzem termelési feladata” érv alapján), csak a nagyadagú, „melioratív szintű” meszezés. Ez törvényszerűen vezetett arra a képtelen helyzetre, hogy a mezőgazdasági üzem tétlenül nézte talajai savanyodását, s amikor ez már olyan mértékűvé vált, hogy csak nagyadagú meszezéssel volt orvosolható, akkor jelentkezett a szükséges meliorációs állami támogatásért. Amennyit javított ezen a szemléleten a rendszerváltást követő (re)privatizációval (részben) visszatérő „tulajdonos-érzet”, legalább annyit rontott a – régen nagy hagyományokkal rendelkező – meszezés állami támogatásának először teljes visszavonása, majd – jelenlegi – rendezetlensége.
A légköri savas ülepedés Magyarországon általában nem okoz jelentősebb talajsavanyodást, a terhelés az elmúlt években nem emelkedett (2kmol/ha, 2002). Helyenként és időszakonként azonban az érték az átlagos terhelés többszörösére emelkedhet, s ez már káros következményekkel járhat.
A különböző eredetű ipari melléktermékek és hulladékok ugyancsak lokálisan okozhatnak – nem körültekintő „kihelyezés” esetén – talajsavanyodást. Hogy egy adott savterhelés milyen mértékű talajsavanyodást okoz, az a talaj eredeti kémhatásától, valamint savtompító képességétől, „pufferkapacitásától” függ. Ezt viszont elsősorban a talaj fizikai félesége, agyagtartalma, agyagásvány-összetétele, szervesanyagtartalma, valamint a termőréteg vastagsága határozza meg. Ezirányú részletes vizsgálatok alapján került kidolgozásra a hazai talajok savanyodással szembeni érzékenységét kifejező kategória-rendszere és került megszerkesztésre e kategóriák 1:500 000 és 1:100 000 méretarányú térképe. Ezek egyszerűsített vázlatát mutatjuk be a 3. sz. mellékleten.
A vizsgálatok szerint Magyarország talajainak 14 %-a savanyodásra erősen, 5 %-a közepesen, 23 %-a mérsékelten érzékeny. A talajsavanyodás közvetlen hatásainál lényegesen fontosabb környezeti fenyegetést jelent a növényre, állatra, vagy emberre káros (toxikus) elemek talajsavanyodás hatására bekövetkező mobilizációja, az ún. „kémiai időzített bomba” („chemical time bomb” – CTB) hatás.

(c) Sófelhalmozódás, szikesedés : Magyarország területének mintegy 8%-át borítják különböző szikes talajok. A talaj mélyebb rétegeiben előforduló sófelhalmozódás és/vagy szikesedés, valamint a felszín közeli pangó sós talajvizek előfordulása további jelentős területeken fenyeget a másodlagos szikesedés veszélyével (4. sz. melléklet).
Nemzetközi szempontból is szigorú öntözővíz minőségi normáink az öntözővízből történő sófelhalmozódás veszélyét gyakorlatilag kizárják, legalábbis minimálisra korlátozzák. Még akkor is, ha a vízminőség ellenőrzése („normakontrollja”) a vízkivétel helyén történik, s az öntözött tábláig burkolatlan földcsatornákban történő vízszállítás során a vízminőség kedvezőtlen irányban változhat, s a helyszínen esetleg már nem felel meg a vízminőségi előírásoknak. Sajnálatos tény ugyanakkor, hogy a nem megfelelő körültekintéssel tervezett és végrehajtott öntözések közvetlen (egyenetlen vízelosztás) és közvetett (burkolatlan földcsatornákból és tározókból származó szivárgás) hatására sok helyen megemelkedett a pangó, sós talajvíz szintje, s ez – elsősorban a Tiszalöki Öntözőrendszer területén – több mint 100 ezer hektáron vezetett másodlagos szikesedéshez, 5 ezer hektáron másodlagos láposodáshoz és 20 ezer hektáron a fenti két folyamat összefonódásához. A Kiskörei Vízlépcső és Öntözőrendszer tervezése során – e káros hatásokat megelőzendő – korszerű, világszerte nagy érdeklődést és elismerést kiváltó talajfelvételezési-vizsgálati-térképezési rendszer került kidolgozásra és sikeres alkalmazásra a másodlagos szikesedési folyamatok előrejelzésére és megelőzésére. A rendszer eredményességét bizonyítja, hogy ahol a vizsgálatok alapján kidolgozott előírásokat betartották a tervezők és üzemeltetők, ott káros szikesedési folyamatok nem következtek be.

(d) Fizikai degradáció (talajszerkezet leromlása, tömörödés, cserepesedés, felszín eliszapolódása, ld. 10. sz. melléklet 3. táblázat) A nehéz erőgépeket és kapcsolt gépsorokat alkalmazó nagyüzemi mezőgazdaság talán legnehezebben kivédhető talajdegradációs folyamata. Alapvető oka, hogy a talajok „túlművelése”, egy-egy elhibázott agrotechnikai művelet, nem megfelelő nedvességállapotban, vagy nem megfelelő eszközzel végrehajtott talajművelés, növényápolás vagy betakarítás okozta talajszerkezet-rombolás sokkal gyorsabb folyamat, mint a talajszerkezet képződése, regenerálódása. A folyamat mérséklése ésszerű talajművelést, időben és megfelelő nedvességállapotban történő agrotechnikai műveleteket parancsol. Bár ez egyben jelentős energia-megtakarítást is jelentene, a szegényes választékú hazai erő- és munkagéppark gyakran mégsem teszi lehetővé.
A talaj fizikai degradációját okozó és befolyásolási tényezők elemzése alapján kidolgozásra került a hazai talajok szerkezetleromlással és tömörödéssel szembeni érzékenységét kifejező kategória-rendszer és megszerkesztésre került e kategóriák 1:500 000 és 1:100 000 méretarányú térképe. Ezek szerint Magyarország talajainak mintegy 23%-a gyengén, 18%-a közepesen, 13%-a erősen érzékeny szerkezetleromlásra és tömörödésre. Szerkezet nélküli karbonátos homoktalajaink (11%) tömörödésre, szikes és szikesedő talajaink (10%) szerkezetleromlásra és tömörödésre egyaránt érzékenyek. Karbonátmentes homoktalajainkon (10%), nagy szervesanyag-tartalmú láp- és lápos talajainkon (6%) és sekély termőrétegű talajainkon (9%) a talajszerkezetnek és talajszerkezet leromlásnak nincs különösebb jelentősége.
A talajszerkezet leromlásának káros ökológiai és növénytermesztési következményei igen sokrétűek: a talaj fokozódó érzékenysége tömörödésre, cserepesedésre; kedvezőtlen pórusméret- átrendeződés – aerációs problémák, a talaj vízgazdálkodásának szélsőségessé válása –, tápanyag-feltáródási és tápanyag-felvételi nehézségek; a különböző agrotechnikai műveletek megfelelő minőségű elvégzésére alkalmas talajnedvesség állapot beszűkülése és lerövidülése („perc talajok”); a talajművelés energiaigényének fokozódása.
Mivel az agronómiailag kedvező talajszerkezet kialakítása, vagy a leromlott talajszerkezet helyreállítása egyaránt lassú, kockázatos és költséges, mindent el kell követni a kedvező talajszerkezet leromlásának megakadályozása, megelőzése érdekében.

(e) A talaj vízháztartásának szélsőségessé válása: Magyarország természeti adottságai között nagy biztonsággal előrejelezhető, hogy a mezőgazdasági fejlesztésnek és a környezetvédelemnek egyaránt a víz lesz egyik meghatározó tényezője, a vízfelhasználás hatékonyságának növelése, illetve ennek érdekében a talaj vízháztartás-szabályozása pedig megkülönböztetett jelentőségű kulcsfeladata.
Vízkészleteink ugyanis korlátozottak. A lehulló csapadék a jövőben sem lesz több, sőt a prognosztizált globális felmelegedés következtében esetleg kevesebb, mint jelenleg, s nem fog csökkenni tér- és időbeni változékonysága sem. A 85–90%-ban szomszédos országokból érkező felszíni vizeink mennyiségének növekedésére sem lehet számítani; felszín alatti vízkészleteink pedig nem termelhetők ki korlátlanul súlyos környezeti következmények nélkül. A más irányú vízfelhasználás (ipar, településfejlesztés, környezetvédelem, üdülés stb.) növekedése miatt a mezőgazdaság növekvő vízigényeit csökkenő készletekből kell kielégíteni.
Ez csak a mezőgazdasági vízfelhasználás hatékonyságának növelésével képzelhető el és valósítható meg, amelynek alapvető eleme a talaj vízháztartásának, nedvességforgalmának hatékony szabályozása (ld. 11. sz. melléklet).
Ennek több szempontból is megkülönböztetett jelentősége van:

• A talaj vízháztartása nemcsak a természetes növényzet és a termesztett növények vízigényének kielégíthetőségét szabja meg, hanem meghatározza a talaj levegő-gazdálkodását, hőgazdálkodását, biológiai tevékenységét és – ezeken keresztül – tápanyaggazdálkodását is.
• Hazai talajaink termékenységének gyakran meghatározó tényezője a talaj vízgazdálkodása. Magyarország talajainak 43%-a kedvezőtlen, 26%-a közepes, és csak 31%-a jó vízgazdálkodású. A kedvezőtlen vízgazdálkodás okai a szélsőségesen nagy homoktartalom (a terület 10,5%-án), az agyagtartalom (11%), a szikesedés (10,0%), a láposodás (3,0%), vagy a sekély termőréteg (8,5%). A közepes vízgazdálkodás oka a könnyű mechanikai összetétel (11,0%), agyag-felhalmozódás a talajszelvényben (12,0%), vagy szikesedés a talaj mélyebb rétegeiben (3,0%). A szikesedés és szerkezetleromlás közvetlenül és nagymértékben felelős a talaj kedvezőtlen vízgazdálkodási tulajdonságaiért (gyenge vízbefogadó- és vízáteresztőképességéért, nagy holtvíztartalmáért, igen kis hasznosítható vízkészletéért), s ebből adódó, mindkét irányban szélsőséges vízgazdálkodásáért, amelynek fő jellemzője a fokozódó belvízveszély és aszályérzékenység. A talaj szélsőséges vízháztartása ugyanakkor talajdegradációs folyamatokat (erózió, savanyodás, szikesedés, fizikai és biológiai degradáció) indíthat meg, vagy erősíthet fel. A talaj vízháztartás- szabályozásának e fokozatosan erősödő, „öngerjesztő talajleromlás spirál” megállítása, illetve megfékezése szempontjából is megkülönböztetett jelentősége van.
• A talaj termékenységét korlátozó tényezők és a talaj termékenységét csökkentő degradációs folyamatok túlnyomó része a talaj vízháztartásával kapcsolatos: annak oka vagy következménye. Következik ebből, hogy a talaj zavartalan funkcióit biztosító, a talaj leromlását megelőző vagy megakadályozó beavatkozások túlnyomórészt a talaj vízháztartásának szabályozását célozzák.

A talaj fizikai és vízgazdálkodási tulajdonságainak, valamint vízháztartásának jellemzésére hazánkban egy korszerű, élénk nemzetközi érdeklődést is kiváltó talajfelvételezésivizsgálati- adatértékelési-térképezési-monitoring-prognózis rendszer került kidolgozásra, s képezi megfelelő tudományos alapját a talaj vízháztartás-szabályozásának. Ennek főbb feladatait és lehetőségeit foglaltuk össze a 11. sz. melléklet táblázatában, rámutatva arra, hogy ezen intézkedések túlnyomó része egyben eredményes környezetvédelmi beavatkozás is.

(f) Biológiai degradáció – kedvezőtlen mikrobiológiai folyamatok, szervesanyag-készlet csökkenése: Hazai talajaink biológiai állapotának jellemzése és az abban bekövetkező változások folyamatos nyomon követése a jövő kiemelt kutatási célkitűzése. Jelenleg nincsenek megbízható területi adataink a szervesanyag tartalom, illetve a humuszkészlet mennyiségi és minőségi változásáról sem. Jórészt ennek köszönhető, hogy erre vonatkozóan egymásnak ellentmondó nézetek ütköznek. Véleményünk szerint az erózió által sújtott területektől eltekintve hazánk talajainak szervesanyag készlete globálisan közel egyensúlyban van. Ez megfelel a nemzetközi tapasztalatoknak, amely szerint a talaj humuszkészlete adott természeti viszonyok és gazdálkodási körülmények (talajhasználatiföldművelési rendszer) nem vagy csak lassan változik, a lebomlás és képződés egyensúlya csak nehezen módosul. A helyenként kétségtelenül tapasztalható szervesanyag-tartalom csökkenés többnyire az agrotechnika hibáira (tarlóégetés, növényi maradványok visszajuttatásának elmulasztása, szervestrágyázás elhagyása, stb.) vezethető vissza.

(g) A talaj tápanyagforgalmának kedvezőtlen irányú megváltozása: A felsorolt talajdegradációs folyamatok következményeként gyakran következnek be kedvezőtlen változások a talaj tápanyagforgalmában. A felszíni lefolyás vagy kilúgozódás következtében csökken a talajban lévő tápanyagok mennyisége; a kémhatás-viszonyok és a vízháztartás szélsőségessé válásával, a talajban végbemenő biológiai folyamatok kedvezőtlen irányú megváltozásával pedig csökken a tápanyagok felvehetősége (abiotikus és biotikus immobilizáció). A degradációs folyamatok megelőzése tehát a talaj tápanyagforgalmának optimalizálása érdekében is nagy jelentőségű.

(h) A talaj puffer-képességének csökkenése, talajmérgezés, toxicitás: A talajdegradációs folyamatok közül egyik legveszélyesebb a talaj puffer-képességének, "szennyeződésterhelhetőségének" a csökkenése. Ilyen okok miatt a talaj mozgékony elemtartalma további terhelés nélkül is elérheti vagy meghaladhatja a növényre, illetve az azt fogyasztó állatra, emberre toxikus küszöbértékeket. Egyszerűen amiatt, hogy a puffer-képességet biztosító talajtulajdonságok (CaCO3 és szervesanyag-tartalom, kémhatás-viszonyok, redox viszonyok) megváltozása miatt megváltozik (fokozódik) a talajban előforduló vegyületek oldhatósága, s a talajban addig oldhatatlan formában jelenlévő elemek nagyobb hányada válik oldhatóvá, mozgékonnyá, felvehetővé. Az "időzített vegyibomba" felmérésére, előrejelzésére és "hatástalanítására" összefogott nemzetközi erőfeszítések történnek, amelyben Magyarország is tevékeny részt vállal.

A talajdegradációs folyamatok felismerését, előrejelzését és megelőzését sok esetben nehezíti az, hogy nem ott és akkor jelentkeznek, ahol és amikor a kiváltó ok hatott, hanem annak környezetében, sőt esetleg attól nagyobb távolságra, kisebb vagy nagyobb időbeni késleltetéssel. Legjellemzőbb erre mélyebb fekvésű területek másodlagos szikesedése a magasabb térszintű területek öntözésének hatására; vagy a talajvíz szennyeződése a szomszédos területeken alkalmazott túlzott műtrágyahasználat vagy hígtrágya elhelyezés következtében.

(i) Talajszennyezés: A talajszennyezés az országban számos területet érint. A környezet védelme szempontjából a talajvédelem egyik kiemelt feladata a talajszennyezés megelőzése és a talajszennyezettség felszámolása. A különböző szennyezettségű területek felmérése és minősítése napjainkban is folyik, jelenleg teljes körű információ nem áll rendelkezésünkre (lásd „Szennyezett területek kockázatbecslése és kezelése” alfejezetünket).

A talajszennyezettség forrásait természetes és emberi (antropogén) eredetű, továbbá pontszerű és nem-pontszerű (diffúz) forrásokra csoportosíthatjuk.
A jelenleg ismert szennyezők közül a nitrát-terhelés főként a sok esetben szakszerűtlenül tárolt és esetenként helytelenül adagolt műtrágyák, a savas esők, a csatornázatlan településeken elszikkasztott, illetve szabálytalanul elhelyezett szennyvizek és a nem szakszerűen kezelt hígtrágyák miatt növekedett. A szerves anyagok közül különösen az előzőekben említett hígtrágya terheli a környezetet, de a növényvédőszerek, valamint egyéb kémiai anyagok szerves összetevőinek káros hatása is jelentőssé vált. A talajok nyomelem (nehézfém) tartalma – köztük a potenciálisan toxikus elemeké is – a műtrágyák ballasztanyagának talajba kerülésével, valamint az ipari és közlekedési terheléseknek hatására növekedhet meg. (A termesztésbe vont talajaink nitrogén-tartalmának alakulásáról a talajvizsgálati eredmények értékeléséből, a mélyfúrási eredményekből, míg nehézfémtartalmának helyzetéről a TIM pontok talajainak vizsgálati eredményeiből szerezhetünk áttekintő információt.)
A talajt érő szennyező hatások a települési környezetben a szilárd és folyékony halmazállapotú hulladékok nem megfelelő (be)gyűjtéséből, ártalmatlanításából, és a közlekedésből, az ipari környezetben az üzemek működése során jelentkező tartós és havária jellegű szennyezésekből, továbbá a keletkezett ipari hulladékok nem megfelelő tárolásából és ártalmatlanításából származnak. A bányázat speciális szennyezőként játszik szerepet. A mezőgazdaság – szakszerűtlen tevékenység esetén – pontszerű és nempontszerű szennyezőként viselkedhet.
A települések (és környezetük) talajait értékelve az állapítható meg, hogy a nagyobb településeken a szennyvíz-szikkasztás terheli a környezetet, sok esetben a talajon kívül a felszíni és a felszín alatti vizeket is.

A kedvezőtlen folyamatok hatására a talaj-talajképző alapkőzet-talajvíz hármas rendszert éri szennyezés. Azaz nem elég csak a klasszikus értelemben vett talaj szennyezettségét vizsgálni és értékelni, hanem szükség van a földtani közeg – mint talajképző kőzet – és a benne tározódó, illetve mozgó talajvíz (sokszor, mint közvetítő anyag) szennyezettségének jellemzésére is.
A terület, illetve a képződmények terhelhetőségét a földtani körülmények határozzák meg. A terhelhetőség mértéke számos fizikai, kémiai tulajdonság függvénye. Egy földtani képződmény valamilyen szennyezéssel szembeni terhelhetőségét, érzékenységét ezeknek a tulajdonságoknak a vizsgálatával tudjuk megadni.
A képződmények szennyeződésekkel szembeni érzékenységének egyik leginkább meghatározó tulajdonsága az áteresztőképesség, amelyet a szivárgási tényezővel (k) jellemezhetünk. Az áteresztő képesség összefügg a szemcseösszetétellel. Minél több a finom frakció, annál kisebb egy adott talaj áteresztő képessége. De nemcsak a szemcseösszetétel lényeges, hanem az adott szemcseösszetétellel jellemzett képződmény vastagsága is, hiszen a vastagabb rétegen később, nehezebben, vagy egyáltalán nem tud átjutni a szennyezés. A képződmények osztályozottsága nagymértékben befolyásolja a vízáteresztő képességet, ugyanis minél kevésbé osztályozott egy anyag, annál kevésbé lesz vízáteresztő (igaz ez még a jó vízvezető tulajdonságokkal rendelkező homokoknál is). További lényeges paraméter a felszín alatti víz mélysége, hiszen a felülről lefelé haladó szennyeződések a mélyebb helyzetű talajvizet és a rétegvizeket sokszor már nem érik el. A kémiai tulajdonságok közül fontos az adott földtani képződmények agyagásvány tartalma, duzzadásra-összehúzódásra való hajlamuk, adszorpciós képességük, kation megkötő képességük, szerves anyag tartalmuk.
Lényeges szempont egy adott talaj terhelhetőségének megállapításánál az adott terület használatának módja.

Egy adott terület szennyezettségének jellemzésekor mindenképpen figyelembe kell venni a háttér koncentrációk értékeit. Ezeket az értékeket a 219/2004. (VII. 21.) Korm. rendelethez tartozóan a „felszín alatti víz és a földtani közeg minőségi védelméhez szükséges határértékekről szóló 10/2000. (VI. 2.) KöM-EüM-FVM-KHVM együttes miniszteri rendelet tartalmazza -egy konkrét határértékkel szabályozzák, de valójában talajonként igen jelentős eltéréseket találunk, pl. a nehézfémek esetén az ország különböző területein vett talajok között. Ezek az eltérések földtani okokra vezethetők vissza (alapkőzet tulajdonságai, keletkezési körülmények). Ilyenkor egy nagyobb területről begyűjtött több átlagminta vizsgálatával igazolni lehet a magasabb háttér koncentrációs értéket. Egyértelműen kijelenthető, hogy nincs minden területen, minden körülmények között egységesen használható vizsgálati módszer a képződmények terhelhetőségének, szennyezésekkel szembeni érzékenységének meghatározására. Csak többféle módszer különböző kombinációjú együttes alkalmazásával lehet a célokat elérni.

A gazdasági fejlődés, főként pedig az iparosítás kezdetétől a füstölgő gyárkémények, szénhalmok, meddőhányók, salakdombok, felhalmozott acélhordók sokasága, ülepítőtavak, hulladékhegyek jellemezték az iparosodott – tehát fejlettnek tekintett – térségeket az egész világon. Ki kellett alakulnia a környezetvédelemnek, és be kellett épülnie a jogalkotásba, jogalkalmazásba, hogy a további fejlődés ne járjon feltétlenül együtt ezekkel a kísérőjelenségekkel. Közben a fejlett országokban a régi gyárépületeket lebontották vagy korszerűsítették, sok meddőhányó, hulladékhalom, kémény eltűnt, vagy már nem füstöl. Ma már az olyan ipartelep, mezőgazdasági üzem a jellemző, ahová pormentesített út vezet, kívül-belül rend és tisztaság van, a környezetet zöldterületek határolják, és még a telepeken belülre is jut a parkosításból. Nálunk azonban még ritka az olyan ipari- mezőgazdaságikereskedelmi telephely, amelynek közvetlen környezete tiszta lenne. A környezetvédelem azonban nálunk is folyamatosan erősödik. Az egyre újabb jogszabályok és a fejlődő környezetvédelmi szervezet hatására ma már nem lehet a jogszabályban meghatározottnál nagyobb környezetszennyezéssel járó tevékenységbe belekezdeni. Ezzel együtt egyre több intézkedés mozdítja elő, hogy a régebben kezdett gazdasági tevékenységek környezetkárosító hatása is csökkenjen, majd megszűnjön. Elősegíti az intézményi intézkedések eredményességét, hogy az egyén és a társadalom jogkövető magatartása észrevehetően fejlődik.

A megszűnt, egykor környezetkárosítással járó tevékenységeknek azonban következményei vannak. Igen sokszor olyan anyagok maradtak vissza utánuk, melyek legtöbbször nem láthatók, mert a terep felszíne alatt vannak, vagy ha látszanak is, nem állapítható meg egyszerű módszerekkel, hogy ma is károsítanak-e vagy nem. Pedig sok ezer tonna ipari hulladék (többnyire veszélyes hulladék), elszivárgott üzemanyag, egyéb kőolajszármazék és más káros anyagok sokasága került a talajra, majd a felszín alá. Az ilyen módon szennye42 zetté vált területek a szennyezőforrások, és azok káros hatásai egyaránt igen sokfélék, mint pl. az alábbiak:

• Sok olyan hely vagy berendezés létezik, ahol kőolajat, kőolajszármazékokat tárolnak, tároltak: repülőterek, olajfinomítók, vasútállomások, üzemanyagtöltő állomások (átfejtésnél a mellécsurgó anyag a terepfelszínre kerül, a tartályok korrózió miatt kilyukadhatnak és az anyag a talajvízbe kerül),
  
  
• Vegyi üzemek: tartályok az üzem területén, felszín alatti csővezetékek (ezek is meghibásodhatnak és ezekből is a talajvízbe kerülhet a veszélyes anyag),
  
  
• Salakdombok, meddőhányók, zagytározók az üzemek, erőművek és bányák környezetében (a csapadékvíz átmossa ezeket és a kioldódott veszélyes anyagok a terepfelszín alá és/vagy a talajvízbe kerülnek),
  
  
• Katonai létesítmények: garázsok, javítóüzemek, vegyianyag-tartályok (ugyancsak mellécsurgás, korróziós rongálódások, a legkülönfélébb szétszóródott vagy elásott anyagokból, eszközökből kioldódó veszélyes anyagok kerülhettek a terepfelszín alá és a talajvízbe),
  
  
• Vasútállomások: a folyékony üzemanyag-tárolók mellett javítóüzemek (a fentiekhez hasonló szennyező hatással), egykori salakhányók,
  
  
• Folyékony- és szilárd hulladékok működő, vagy sokszor már elfelejtett lerakóhelyei, stb.
  
  
• Az említett létesítményeket nem egy esetben elbontották vagy korszerűsítették, a felszín alá került anyagok azonban ott maradtak. Más létesítményeket (pl. katonai objektumokat) egyszerűen magukra hagytak a szennyezett területekkel együtt.

Az ilyen helyeken zajló folyamatok kevésbé észrevehetőek, mint egy gyárkémény füstölgése, vagy az olajfoltos vízben elpusztult halak látványa, de a következmények előbbutóbb megmutatkoznak, és súlyosak lehetnek.

Előfordul például, hogy a szennyezett talajt, vagy magát a szennyező anyagot felkapja a szél (az anyag „kiporzik”) a levegőbe került anyag a csapadékkal a terepfelszínre hullik, a növényzeten keresztül bekerül a táplálékláncba, károsítja az ökoszisztémákat és a tápláléklánc végén az emberi szervezetet is.

Megtörténik, hogy gyakoribbá válik valamilyen légzőszervi betegség egy térségben, vagy az ott élők szervezetében jelennek meg egészségre káros anyagok. Ilyenkor csak hosszadalmas vizsgálattal lehet megtalálni a hátrahagyott és esetleg rejtett szennyezőforrást, ami a tapasztalt jelenségek okozója. Vagyis ezek a tartós környezeti károsodások a lakosság egészségi állapotát – végső soron a várható élettartamot – kedvezőtlenül befolyásoló környezetszennyezés egyik fontos összetevőjét alkotják.

A leggyakoribb azonban az, hogy a csapadékvíz átmossa a szennyezett területeket, veszélyes anyagokat old ki és juttat más területekre, illetve a vizekbe. Ugyanez a sorsa a mezőgazdaságban gyakran túladagolt kemikáliáknak is. A csatornázatlan településeken egyszerűen elszikkasztják a szennyvizet a földbe, vagy közvetlenül a talajvízbe. A talajvíz általában mozgásban van és messzire képes elszállítani az oldott szennyezőanyagokat, így azok akár a mélyebben levő, értékes szennyezetlen vizeket is elérhetik. Mivel Magyarország ivóvízellátása több, mint 95 százalékban különféle felszín alatti vizekből történik, ezen az úton a lakosság különösen nagy veszélybe kerülhet. Ennek következtében szükségessé válhat egyes tönkrement vízbázisok (vízbeszerző területek) felhagyása és helyettük újaknak a kialakítása. Ez a többszörösébe kerülhet annak, mint ugyanannak a vízműnek a megépítése még egyszer, mert még a kármentesítést is el kell végezni a felhagyott területen.

Vagyis az elhagyott szennyezett területeknek, szennyező-forrásoknak elfedve is folyik az élete, csak ez nem a szemünk előtt történik.

A szennyező-források, szennyezett területek a gazdasági szerkezetváltást is akadályozzák, különösképpen a hagyományosan ipari régiókban, mert lefoglalják a szerkezetváltáshoz szükséges területeket. Emellett akadályozzák az egységes területfejlesztést. (Például nem lehet lakóparkot kialakítani az elfedett hulladéklerakó fölött mindaddig, amíg a káros anyagokat el nem távolították. Ennél csak az a kellemetlenebb, ha már el is készültek az épületek, mert nem tudtak a rejtett szennyező-forrásról.). A szennyezett területeken történő építkezések aggodalmat keltenek a külföldi befektetőkben is, mert nem mindig tudhatják, hogy milyen rejtett szennyező-forrást kapnak a megvásárolt ingatlannal együtt.

Már pedig akár több tízezer is lehet az ilyen többé-kevésbé rejtett, sokszor elhanyagolt és gazdátlan szennyező-forrás, szennyezett terület száma az országban. Vagyis átlagosan hazánk minden kb. 3x3 km kiterjedésű területdarabján előfordulhat belőlük legalább egy, de inkább több.

A szennyezett talajok megtisztítása a szennyezést okozó kémiai anyagok környezeti kockázatának lokális felmérésén alapul, és az adott terület használati funkcióba történő visszahelyezését jelenti a környezeti kármentesítések szabályainak megfelelően.

A diffúz (nagyobb, összefüggő talajfelszínt érintő) szennyezés a légköri ülepedés, mezőgazdasági kemizáció és a szennyvíz és szennyvíziszap felhasználás következménye lehet. A kibocsátások csökkentése a levegőtisztaság-védelem és az agrár-környezetvédelmi intézkedések részeként, a szennyvíz- és szennyvíz iszapok termőtalajokon történő felhasználásának engedélyezésében, valamint a mezőgazdasági kemikáliák forgalomba hozatali engedélyezésében kerül érvényesítésre.

A korábbi tevékenységekből hátrahagyott szennyezések országos felmérése, kivizsgálása az OKKP (Országos Környezeti Kármentesítési Program) keretében történik. A szennyezések egy része a talajokban tartós környezeti kárt jelentő toxikus fém, vagy perzisztens szerves szennyező anyag (POP).

3.4 Szabályozási folyamatok

A szabályozás célja lehet a jelenlegi (kedvező) állapot (talajfolyamatok › talajtulajdonságok) fenntartása, stabilizálása; a kedvezőtlen, nemkívánatos változások megelőzése; valamely előzetes állapot visszaállítása; vagy a jelenlegi állapot valamely cél szempontjából kedvezőbbé tétele, javítása. A szabályozás (szabályozottság) kívánatos mértéke az időnkénti állapotellenőrzéstől kezdve a teljes szabályozásig igen sokféle lehet, de – egész kivételes esetektől eltekintve – nem nélkülözhető. Téves nézet az, hogy a teljesen magára hagyott környezet „visszatalál” eredeti, a környezet egésze szempontjából legkedvezőbb állapotába. A felhagyott művelt területből nem lesz sem „eredeti” gyep, sem „eredeti” erdő, csupán degradált, gyomos parlag! A rövidtávú termelési célok érdekében ármentesített és lecsapolt területek eredeti ökoszisztémái sem alakulnak vissza spontán módon csupán az „eredeti” nedvességviszonyok visszaállításával (ami tulajdonképpen már maga is szabályozás). Még inkább érvényes ez a sós tavak és szikes talajok ökoszisztémáira, hisz ezek rehabilitációjának nemcsak a hajdani vízháztartás, hanem a sóháztartás visszaállítása is előfeltétele, ami csak nehezen és hosszú idő alatt biztosítható, hisz kialakulása is évtizedek/ évszázadok alatt ment végbe.

A talajfolyamatok szabályozásának legfontosabb területei az ésszerű talajhasználat, a korszerű és környezetbarát agrotechnika, valamint – szükséges esetekben – a rekultiváció és melioráció. Minderre az új technikai lehetőségek széles körét (távérzékelés, GIS, GPS, számítógéptechnika, mezőgazdasági gépfejlesztés stb.) hasznosító termőhely-specifikus precíziós termesztési technológiák kidolgozása és széles körű gyakorlati elterjesztése reális lehetőséget kínál.

A talajfolyamatok szabályozásának logikusan és szükségszerűen egymásra épülő lépéseit foglaltuk össze a 2. ábrán. Az ábrán bemutatott lépésekhez Magyarországon egyedülállóan hosszú idősorú megfigyelések eredményeit összefoglaló, világszínvonalú adatbázis áll rendelkezésre a környezet minden elemére (geológiai, meteorológiai, hidrológiai, talajtani viszonyok, növényzet, talajhasználat, felszíni és felszín alatti vízkészletek) vonatkozóan. Szükséges azonban ezeket aktualizálni, pontosítani, korszerűsíteni, kiegészíteni, korszerű új adatbázisba szervezni, a kor új kihívásainak és társadalmi igényeinek megfelelően újraértékelni, mennyiségileg meghatározni, célra-orientáltan specifikálni, interpretálni. Egy korszerű talajvédelmi stratégia kidolgozásához és megvalósításához tehát megfelelő tudományos alapjaink vannak.

2. ábra: A talajfolyamatok szabályozása