VIII. Laboratóriumi talajtani alapvizsgálatok

1. Arany-féle kötöttség (K_A)

Meghatározása a szabvány szerint gépi keveréssel történik. Egy műanyag pohárba 30 cm ³ desztizet öntünk, míg egy másikba 120 g előkészített légszáraz talajt mérünk be. A vizet géppel folyamatosan keverve lassan adagolunk hozzá annyi talajt, amíg pépes "fonalpróbát" kapunk. A megmaradt talajt visszamérjük és ebből számítjuk a kötöttségi számot. Minél kötöttebb, kolloidokban gazdagabb a talaj, annál több vizet képes befogadni. Az a nedvességtartalom, amelyet a képlékenység felső határán mérünk, jól jellemzi a kötöttséget. (MSz-21470-51-83). (Kutatóintézetekben az eredeti, Arany Sándor által javasolt kézi keveréssel határozzák meg. Az ily módon meghatározott KA nem mindig azonos a gépi keveréssel nyert értékkel.)

Pipettás eljárással végezzük. Előkészített finomszemcsés talajból elemi részecskékre diszpergált szuszpenziót készítünk. A talajszuszpenziót ülepítőhengerben felkeverjük, majd ülepedni hagyjuk és bizonyos idő múlva különböző mélységből szuszpenziót pipettázunk ki. A szuszpenziókban talált talajszemcsék tömegének meghatározása után, a szemcsék sűrűségének ismeretében kiszámítható az egyes mechanikai frakciók (homok, por, agyag) %-os mennyisége. A talaj diszpergálásához Na-pirofoszfátot használunk, a szerves anyagokat H₂O₂-dal, a karbonátokat HCl-val bontjuk, a 2 mm-nél nagyobb frakciót előtte száraz szitálással határozzuk meg. (MSz-08-0205-1978).

A pH(H₂O) meghatározását 1:2.5 arányú talaj : desztvíz, a pH(KCl) vizsgálatát 1:2.5 arányú talaj:1n KCl szuszpenzióban végezzük. A szuszpenziót 12 órán át lefedve állni hagyjuk, majd potenciometrikusan mérjük a pH-t. (MSz-08-0206/2-1978)

A talajsavanyúság, ill. a mészigény megítélésére szolgál. A savanyú talajt Ca-acetáttal, hidrolitosan bomló sóoldattal kezeljük. A só kationját a talaj megköti, az anionból keletkező rosszul disszociáló gyenge savat acidimetriásan mérjük és ebből számítható az y ₁ értéke. (MSz-08-0206/2-1978)

Scheibler készülékkel ill. módszerrel határozzuk meg. A talajt híg sósavval rázzuk össze majd kalciméteren mérjük a fejlődő CO₂ gáz mennyiségét. A módszer nem tesz különbséget a talaj különböző karbonátformái között, így az összes karbonátot méri, amit CaCO₃-ban fejezünk ki. (MSz-08-0206/2-1978)

A magyar szabvány szerint Székely-módszerrel határozzuk meg. A szerves anyagot 1:2 arányú 5 %-os K₂Cr₂O₇ + cc. H₂SO₄ keverékével roncsoljuk. A roncsolókeverék színe a talaj szervesanyag-tartalma függvényében változik, amit kolorimetriásan mérünk. Általában 12-15 % humusztartalom felett ill. tőzegtalajokon a módszer kevéssé alkalmazható, ilyenkor izzítási veszteség alapján becsüljük a szervesanyag-tartalmat. A bikromátos + kénsavas oxidációval valójában a szerves C mennyiségét mérjük. Az átszámítás azon a feltevésen nyugszik, hogy a humuszanyagok átlagos szerves-C tartalma 58 %, így az 1.724 szorzófaktorral az összes szervesanyag-készletet ismerjük meg. (MSz-08-0452-1980)

Mérése a módosított Mehlich eljárással történik és mgeé/100 g talajra adja meg az adszorbeálható kationok maximális értékét. A kicserélhető kationokat 8.1 pH értékre beállított 0.1 M BaCl₂ oldatával szorítjuk ki a talajból. A talaj : oldat aránya 1:25 és a reakcióidő 4 óra. A kicserélő oldatot homokkal kevert talajoszlopon szivárogtatjuk át, majd az oszlopon adszorbeált Ba-ot Ca-mal cseréljük le és ebből számítjuk a T-értéket. (MSz-08-0215/1978)

Az egységnyi térfogatú száraz talaj tömegét mérjük, ezért a meghatározás bolygatatlan szerkezetű mintán történik. A talajmintavevő patronjából kivett talajt 105 °C-on súlyállandóságig szárítjuk, exszikkátorban hűtjük, majd tömegét megmérjük. (MSz-08-0205-1978)

A képlékenység felső határán (Arany-féle kötöttségi szám, KA) lévő, vízzel telített talajpépbe elektródot merítünk és mérjük az elektromos ellenállást, ill. a vezetőképességet. A vízoldható összes só %-át táblázatosan olvassuk le. (MSz-08-0206/2-1978)

Szikes-sós, ill. szikesedésre hajlamos talajoknál először a szódában kifejezett fenolftalein-lúgosság minőségi, majd mennyiségi meghatározását végezzük el. A méréshez 0.1 n KHSO₄ oldatot és fenolftalein indikátort használunk és titrálás után számítjuk ki a lúgosságot. (MSz-08-0206/2-1978)

A légszáraz talajminta lemért aliquot részét 105 °C-on súlyállandóságig szárítjuk, majd visszaméréssel határozzuk meg a szárazanyag mennyiségét. A légszáraz és a 105 °C-on szárított talaj arányából kapott faktorral számolható át a szennyező anyag koncentrációja szárazanyagra. (MSz-08-0205-1978)

Meghatározása Mehra és Jackson (1960) által leírt ditionit-citrát mód-szerrel történik: 2 g légszáraz finomszemcsés talajt 100 ml-es centrifugacsőbe mérnek 40 ml 0.3 M Na-citrát + 5 ml 1 M NaHCO₃ hozzáadásával, majd vízfürdőn 80 °C-ra melegítik. Ezután 1 g szilárd Na₂S₂O₄, majd 10 ml telített NaCl oldatot adnak hozzá. Centrifugálást követően a felső átlátszó részt mérőlombikba dekantálják és bideszt-vízzel jelig töltik.

Részletes ismertetés: Mehra, O.P. - Jackson, M.L. (1960): Iron oxide removal from soils and clays by a dithionitecitrate system buffered with sodium bicarbonate. In: Swineford, A. (Szerk): Proceedings of the 7th Conference on Clay Mineralogy. 317-327. New York.

Meghatározása Schwertmann (1964) szerint történik: 2 g légszáraz finomszemcsés talajhoz 100 ml oxalát oldatot (amely 700 ml 0.2 M NH₄-oxalát és 535 ml oxálsav keverékéből származott 3.0 pH értékkel) adunk, majd elsötétített helyiségben 2 órán át rázatjuk és szűrjük.

Részletes leírás: Schwertmann, U. (1964): Differenzierung der Eisen-oxide des Bodens durch Extraktion mit Ammoniumoxalatlösung. Zeitschrift für Pflanzenernährung, Düngung und Bodenkunde. 105:194-202.