3. A TESTRESZABOTT ELŐZETES KOCKÁZATBECSLÉSI ELJÁRÁSOK MÓDSZERTANI SAJÁTOSSÁGAI

Ebben a fejezetben a módszertani eltérések rövid elemzését foglaljuk össze, különös tekintettel azok jellegzetes vonásaira és formáira.

Ezek közül mindenek előtt az alábbiakat emeljük ki:

• Az eljárás specifikációja
• Az egyszerűsített kockázatbecslési modell szerkezete
• Az értékelésben résztvevő kockázati tényezők köre, értelmezése
• A súlyozási elvek, súlyozási arányok, “mérőszámok”
• Számítási modulok
• Értékelési tartományok
• Adathiány és bizonytalanságok kezelése
• Az egyszerűsített modell input adataival szembeni követelmények
• A kockázatbecslési eljárások megbízhatósága

Az eljárás specifikációját a kármentesítési program stratégiai célkitűzései határozzák meg.

A programok kiterjesztésétől függően az eljárások két fő típusát különböztetjük meg: a különböző jellegű szennyezőforrások egységes értékelésére kifejlesztett komplex eljárásokat (pl. kanadai CCME és franciaországi módszerek) és szakosított eljárásokat .

Az utóbbiakat a katonai eredetű szennyeződések értékelésére (németországi MEMURA, MAGMA, amerikai DoD), valamint csak a régi keletű szennyeződésekből eredő veszélyek becslésére kifejlesztett, “hulladékos szemléletű” német eljárások képviselik.

A specifikáció fogalmához kapcsolódik a program kiterjesztésével összefüggő – modellben szereplő – szennyezőforrások és -anyagok köre , valamint a vizsgálatba vont területhasználatok és környezeti elemek fajtái is.

Ez bizonyos mértékben kihat az értékelésbe vont tényezők, az ezekhez tartozó opciók körére és számára, valamint a modell szerkezetére egyaránt.

A figyelembe vett tényezők száma, fajtája és definíciója ezen túl menően tükrözi a kockázatalakulási folyamat leegyszerűsítésének fokát is. Minél durvább a folyamat leírása, annál kevesebb a tényezők száma és általánosabb ezek megfogalmazása.

Az azonos fajtájú tényezőket – az ország természeti viszonyainak, jogi és műszaki szabályozásának, valamint szemléletbeli felfogások függvényében – a modellek különbözőképpen értelmezik (pl. védőterületek megosztása, anyag-oldhatóság osztályozási rendszere, jellemző csapadékösszegek stb.). Ezért fontos, hogy a kockázatbecslési eljárás módszertani útmutatója vagy a modell gépi adaptációja tartalmazza az értékelési elvek, kritériumok és vonatkozó jogi-, műszaki hivatkozások leírását.

Az értelmezési különbségek érintik a kockázatalakulási folyamat értékelési elveit is, ami modellek szerkezeti felépítésében, súlyozási és számítási moduljaiban tapasztalható eltéréseket jelentősen befolyásolja.

Szerkezeti felépítés tekintetében különbséget teszünk az ún. összetett és megosztott modellek között.

Az összetett modellek – amelyek jellegzetes példája a kanadai CCME modell – a területre vetített kockázatot a vizsgált környezeti elemekre összevontan értékelik.

A megosztott modellek pedig blokkonként végzik a kockázatbecslést. A blokkok lehetnek egyes környezeti elemek (pl. SALKA, MEMURA, MAGMA), természetes rendszerek (mint például egyes német eljárásokban: talaj-levegő-ember, talaj-talajvíz-felszíni víz stb.) vagy a “területhasználat-környezeti elem” rendszerek (franciaországi modell, ISAL eljárás).

Az összetett modellek általában a pontszámok összeadásán alapuló egyszerű additív számítási modulokat alkalmazzák, szemben a megosztott modellekkel, amelyekben a kockázat értékelését túlnyomó részben additív-multiplikatív modulok segítségével végzik. Az utóbbiak között is jelentős különbségek tapasztalhatók

Az értékelési és számítási módok összefüggnek a súlyozási elvekkel . Egyes modellek a tényezők súlyarányait pontszámokkal differenciálják. Más eljárásokban a tényezőket azonos pontszámtartományban minősítik. Vagyis itt csak az opciók súlyát különböztetik meg. A “másodfokú” súlyozást pedig – egyedi vagy halmozott szorzók segítségével – a tényezőcsoportok, illetve vizsgálati szakaszok szintjén végzik.

A legdurvább súlyozást a minőségi kategóriák alkalmazása jelenti (pl. USA-beli DoD módszer).

A modell szerkezetével, számítási elvekkel és súlyozás differenciálásával összefüggésben meghatározott értékelési pontszámtartományok modellenként nagy szórást mutatnak. Minél szűkebb az értékelési tartomány, annál kevésbé differenciáltan lehet minősíteni a területeket.

A kockázatbecslési eljárások inputadatbázisát a szennyezőforrások/szennyezett területek számbavétele során gyűjtött – főleg meglévő adatokból álló – információk alkotják (pl. tervdokumentációkból, szakvéleményekből, régebbi feltárásokból, helyszíni mérésekből, térképi feldolgozásokból stb. nyert információk).

Az adatok bizonytalanságát előzetes kockázatbecslési eljárások csak igen korlátozott mértékben kezelik annál is inkább, mert eleve elfogadják a becsült adatokat is. A durva hibák kiszűrése érdekében az információk hitelességét és kérdéses adattételeket a modellben való felhasználásuk előtt ellenőrzik. Ehhez egyrészt megkövetelik a helyszíni szemlék megtartását, másrészt az információforrások feltüntetését a felmérési adatlapokon.

Csak néhány ismert modell rendelkezik az adathiányt és adatbizonytalanságot kezelő “beépített” rendszerekkel (CCME, franciaországi eljárás, MAGMA).

Ezek – ahogy a modellek is – egyszerűsített feltételekkel működnek: az adathiányos és bizonytalan adatú tényezőket külön mezőkben értékelik, majd összeszámolják ezek pontszámait. Az így kapott érték a kockázatbecslés bizonytalansági indexét képezi. Ha a bizonytalansági index eléri vagy meghaladja a területre számított kockázati érték bizonyos százalékát (általában 30%), a területet kivonják az értékelésből és elrendelik a kiegészítő adatgyűjtést, illetve az adatok ellenőrzését.

A kockázat értékelése során az adathiányos tényezőket ilyenkor az előre meghatározott vagy számított alapértékekkel minősítik.

Más eljárások (pl. SALKA) a terület kiértékelhetőségét a preferált tényezők körének megadásával biztosítják. Ezekre a tényezőkre az adatok közlése kötelező. Ha legalább egy ilyen tényezőre nincs adat, a terület kiesik az értékelésből, míg az adatot be nem pótolják.

Az adatok minőségi bizonytalansága kapcsán meg kell említeni, hogy egyes eljárások szigorúbb követelményeket támasztanak az adatok megbízhatóságával szemben.

Néhány eljárás kiköti a helyszíni mintavételezést, illetve a szennyeződési koncentrációk ismeretét (pl. DoD, SALKA BN2 szintje, MAGMA, bajorországi előzetes eljárás részletes felmérési szintje).

A felhozott példákból látható, hogy az előzetes kockázatbecslési eljárások között néhányan több szintű értékelést alkalmaznak, amely szinteket a területi feltártság részletességéhez kötik.

Ezekhez a bajorországi és szászországi (SALKA) eljárások, valamint német MEMURA-MAGMA modell-páros tartoznak.

Kanadai, franciaországi és szászországi eljárások az előzetes kockázatbecslést megelőzően az ún. “0” szintű értékelést alkalmazzák. E durva módszernek fő célja a nagy kockázatú területek kiszűrése.

Az előzetes kockázatbecslési eljárások a fentiekben ismertetett sajátos tulajdonságainak megfelelően különböző megbízhatósági kategóriákba sorolhatók, azonban a megfelelő osztályba sorolást meghaladó megbízhatóságot egyik sem tudja biztosítani.

Ez alól kivélt képez a MAGMA eljárás, amely már a részletes kockázatfelmérés megbízhatóságát megközelítő szinten értékeli a kockázat alakulását.

Nemzetközi tapasztalatok alapján az előzetes kockázatbecslési eljárások – nagyfokú módszertani eltérések és látszólagos pontatlanságuk ellenére – eredményesen működnek a kármentesítési folyamat kezdeti szakaszában. Alkalmazásukkal jelentős költségek megtakaríthatók, illetve átcsoportosíthatók a ténylegesen beavatkozást igénylő területek kármentesítésének előkészítésére (tényfeltárás, részletes kockázatfelmérés stb.).