Határértékrendszerek

A határértékek lehetséges rendszerei két alapvető szempont alapján építhetők fel. Az egyik a természeti adottságokon, a másik a területhasználatokon alapul. Ezek természetesen nem lehetnek teljesen függetlenek egymástól, hiszen a természeti adottságok bizonyos területhasználatokat determinálnak, pl. a jó vízadó vízfolyás teraszok egyben vízbázisok, vagy egészen triviális az összefüggés a természetvédelmi területeknél.
A természeti adottságokon alapuló rendszerek példáit a német szabályozásban találjuk meg, illetve tulajdonképpen ennek szélsőséges példája a holland szabályozás.
A holland lista látszólag semmilyen adottságot nem vesz figyelembe, ezért nagyon jól általánosítható. Valójában bizonyos talajjellemzőket - szerves anyag-agyag tartalom - a referencia értékeknél módosító tényezőként értékel, de ezek tulajdonságok a beavatkozási, intézkedési határértékeknél már nem játszanak szerepet. A rendszer felépítése így meglehetősen egyszerű, tartalmaz egy "A" referencia értéket és egy "C" beavatkozási határértéket. Korábban megadtak egy "B" szennyezettségi határértéket is, lényegében tűrhető értékként volt kezelhető, melyet először konkrét értékként határoztak meg, később ezt egyszerűen az A és a C érték számtani közepére módosították, a legújabb változatokban pedig elhagyták. Az A érték a természetesnek tekinthető anyagkoncentrációkat mutatja be, természetesen figyelmen kívül hagyja az olyan természetes anyagdúsulásokat, mint pl. az ércek. A C értékek meghatározása a szennyezőanyag tulajdonságait figyelembe vevő kockázatelemzésen alapul, amelynek során a lehetséges terjedési útvonalakat is vizsgálták. Ez az érték azonban nem kármentesítési határérték, hanem azt jelzi, amikor a szennyeződés már olyan mértékű, hogy a kivizsgálást feltétlenül meg kell kezdeni. A holland lista egyszerűségében bizonyosan szerepe volt a nem túl változatos földtani, talajtani viszonyoknak, de ez olymértékű előnnyé változott, hogy az EU is ajánlotta adaptálását a tagországoknak.
A természeti adottságokon alapuló listák tipikus képviselőjének tekinthetjük a berlini listát. Ez három, nyilvánvalóan vízföldtani kategóriát különböztet meg: I: Vízvédelmi területek, II: Ősfolyamvölgy, III: Egyéb felszín.
Ezek bizonyos közelítéssel átültethetők a magyar viszonyokra. A német megfogalmazások értelmezhetők egyrészt a MÁFI által kidolgozott szennyeződésérzékenység, másrészt a felszín alatti vizek védelmét szolgáló védőövezetek alapján. A "vízvédelmi területek" jó közelítéssel megfelel a hidrogeológiai védőterületeknek és a MÁFI térképén fokozottan érzékeny (nyílt karszt) területeknek. Az "ősfolyamvölgy" megnevezés azonosítható a felszíni szennyeződésre érzékeny területekkel, ha azok egyébként nincsenek vízvédelmi területbe sorolva. Az egyéb felszín a kimaradó területeknek felel meg. Az elérési idők alapján az erre készült javaslatot figyelembe véve a "teljesen védtelen", "védtelen - rövid távon védett" illetve a "középtávon védett - teljesen védett" kategóriák illeszthetők a szabályozásba.
Meg kell jegyezni, hogy a külföldi listák, de a hazai kárelhárítási tapasztalatok is azt mutatják, hogy a környezeti kármentesítéshez kapcsolódó határértékrendszereknél nincs szükség háromnál több kategóriára (területi prioritásra), mert az adottságok ismerete, a szennyezés feltárásának, lehatárolásának pontossága a határértékek között előállítható különbségekkel egybevetve nem adnak annyival több információt, mint amennyivel bonyolultabbá tennék a rendszert anélkül, hogy a megbízhatóság ténylegesen növekedne. A több kategória ugyanakkor a rendszer "bürokratizálódásához" is vezethetne, ami semmiképpen nem kívánatos, hiszen az egyik leglényegesebb új vonása ezeknek a rendszereknek, hogy a megadott értékek nem merevek, hanem orientáló jellegűek, azoktól a helyspecifikus célmeghatározás és az ezzel összefüggő kockázatfelmérés alapján el lehet térni.
A területhasználathoz kötött határértékrendszerek két viszonylag jól ismert példája az ún. Eikmann-Kloke rendszer és a kanadai rendszer. Mindkét rendszer jelentős egyszerűsítéseket tartalmaz, hiszen a területhasználatok sokféleségének teljes körű figyelembe vétele nemcsak a lehetetlenséggel határos, hanem értelmetlen is, mert gyakorlatilag kizárná a mérlegelési, kockázatelemzési lehetőséget. Az említett rendszerekben is összevontak bizonyos területhasználatokat, a kanadaiban figyelembe vették a vízhasználatokat is. A rendszerekben nyilvánvalóan megjelennek az egyes országok sajátosságai is. Az Eikmann-Kloke rendszer kategóriái: gyermekjátszótér, kert, sportpálya, park, ipar, gyümölcs - zöldség termelés, nem mezőgazdasági terület. Hozzá kell tenni, hogy az Eikmann-Kloke listához meghatározott mélységű mintavétel - 10 - 35 cm - tartozik, tehát nem veszi figyelembe a felszín alatti vizek érzékenységét, illetve csak utalnak rá, hogy ezt vizsgálni kell.
A kanadai csoportosítás: mezőgazdaság, lakóterület, ipar. A kanadai listában szerepelnek - külön listaként - a vízhasználatok a következő csoportosítással: frissvíz (vizes élőhelyek), öntözés, állatitatás, ivóvíz.
Mindkét listában a megadott értékek tájékoztató jellegűek, a tényleges határértéket további vizsgálatokkal, helyspecifikus kockázatfelméréssel kell meghatározni. Nem arról van tehát szó, hogy a területhasználathoz kötötten a határértékek tűrése lecsökkenne és ezzel a ténylegesen szükséges kármentesítési határértékhez közelítene, csak az adott eset (környezetkárosodás) részletesebb vizsgálatáról meghozandó döntésnél más szempontokból indulnak ki.
Felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e a természeti adottságokból kiinduló határértékrendszerekhez területhasználati rendszereket csatolni, illetve van-e ennek egyáltalán értelme? Valószínű, hogy ha Magyarországon a kockázatfelmérés - megfelelő elismertséggel - általános gyakorlatként működne az ilyen rendszerek iránti igény csökkenne, teljesen azonban soha nem fog megszűnni, nemcsak azért, mert egyes területhasználóknak, ezen belül különösen egyes iparágaknak természetes érdeke és törekvése a területek nagyobb tűrőképességének elismertetése, ami bizonyos esetekben jogos is, hanem mert a gyors, de ugyanakkor több szempontú mérlegelésre szükség van és szükség is lesz. Foglalkozni kell tehát a területhasználatokhoz kötött határértékrendszerekkel, de figyelembe kell venni, hogy azok a természeti adottságokból kiinduló rendszerekkel együtt, vagy ahhoz csatlakozóan közvetlenül nem szűkítik le a kármentesítési határérték meghatározási sávját, hanem a rendszerben meghatározott értékektől való eltérés irányára adhatnak útmutatást.