A tervezett magyar szabályozás

Az Európa Tanács szakbizottságának ajánlása a holland lista adaptálására kellő iránymutatást ad, de a hazai adottságok - beleértve a változatos természeti adottságok mellett a környezeti kultúra színvonalát és az ezzel foglalkozó szakemberek társadalmi elismertségét is - kissé bonyolultabb és az értékeket kevésbé rugalmasan kezelő szabályozást kívánnak meg.
Ennek alapján született egy javaslat a holland és a berlini lista összedolgozásával a magyar szabályozásra, melynek lényegét a következő ábra mutatja:

A rendszer fejléce a következő:

Az egyes jelölések értelmezése magyarázatot kíván, nem utolsó sorban azért, hogy elkerüljük a bürokratikus használatukat, azaz lemerevítésüket. Látható, hogy a megnevezések is eltérőek, nem mindenütt a "határérték" kifejezés szerepel. Ez is utal arra, hogy az egyes értékek szerepe és túllépésük következménye egymástól eltérő.
Az A érték a tiszta környezeti elem (talaj vagy felszín alatti víz) anyagtartalma átlagos magyarországi viszonyok között. A rövid definícióban igen lényeges az "átlagos magyarországi viszonyok" kifejezés. Az érték nem tartalmazza tehát sem a természetes, sem a mesterséges anyagdúsulásokat, szennyeződéseket. Szerepe a tájékoztatás annak érdekében, hogy a mért koncentrációt legalább egy szempontból azonnal minősíteni lehessen.
A B érték valódi határérték, amely koncentrációig a környezeti elem terhelése nem jár nagy kockázattal. Meghatározásában a célállapotoknál tárgyalt szempontok voltak irányadók: a talaj esetében a multifunkcionalitás, a felszín alatti víz esetében az ivóvíz előállítására való alkalmasság fenntartása.
A C_i intézkedési érték, amelynél nagyobb koncentráció esetén a kockázat elviselhetetlenül nagy, alapos gyanú van arra, hogy a környezeti elem károsodottnak, azaz beavatkozás nélkül helyreállíthatatlannak tekinthető. Lényeges szempont, hogy ez az állapot már egy bekövetkezett, nemkívánatos tevékenység vagy esemény eredménye. A C_i értékek értelmezése és főleg alkalmazása nem mosható össze a B értékkel. Ha a körülmények indokolják, az intézkedéseket ettől kisebb koncentráció esetében is lehet kezdeményezni. A javaslat tehát itt megtartotta a holland rendszer rugalmasságát, azaz az érték meghaladása nem feltétlenül a műszaki kármentesítés szükségességére utal, hanem a kivizsgálási kötelezettségre, amit a határérték megnevezése is kifejez.
Az "i" index azt jelöli, hogy a terület érzékenységétől függően a határérték változhat. Itt jelennek meg a berlini lista sajátosságát adó területi adottságok mint prioritások, de attól kissé eltérő, a magyar viszonyokat és a jogszabályi környezetet figyelembe vevő értelmezésben.
Fokozottan érzékeny terület, az intézkedési érték C₁:

• ökológiai zöldfolyosó területe, a nemzetközi jelentőségű vadvizek jegyzékébe felvett, jogszabályban kihirdetett terület,
• az 1995. évi LVII. tv. szerint állami tulajdonban lévő felszíni állóvíz középvízi mederélétől számított 0,25 km széles sáv,
• azok a karsztos területek, ahol a felszínen vagy a felszín alatt 10 m-en belül mészkő, dolomit, mész- és dolomitmárga képződmények találhatók,
• üzemelő és távlati ivóvízbázisok, ásvány- és gyógyvízhasznosítást szolgáló vízkivételek - külön jogszabály szerint - kijelölt vagy kijelölés alatt álló belső, külső és "A" hidrogeológiai védőövezete, továbbá a karszt-, talaj- és partiszűrésű ivóvízbázisok, ásvány- és gyógyvízhasznosítást szolgáló vízkivételek esetén a "B" hidrogeológiai védőövezet is,
• jogszabályban kihirdetett, valamint tervezett nemzeti parkok, bioszféra rezervátumok, erdőrezervátumok területei, továbbá az előbbieken kívül eső, fokozottan védett vagy fokozott védelemre történő átminősítésre előkészített területek.

Érzékeny terület, az intézkedési érték C₂:

• az 1995. évi LVII. tv. szerint állami tulajdonban lévő felszíni állóvíz középvízi mederélétől számított 0,25 - 1 km széles sáv,
• minden olyan, a fokozottan érzékeny kategóriába nem tartozó karsztos terület, ahol a felszín alatt 100 m-en belül mészkő, dolomit mész- és dolomitmárga képződmények találhatók, kivéve, ha lokális vizsgálat bizonyítja, hogy 100 év alatt a felszínről nem érhet el szennyezőanyag a képződménybe,
• üzemelő és távlati ivóvízbázisok, ásvány- és gyógyvízhasznosítást szolgáló vízkivételek - külön jogszabály szerint - kijelölt vagy kijelölés alatt álló hidrogeológiai védőövezete, ha nem tartoznak a fokozottan érzékeny kategóriába,
• minden olyan terület, ahol a fő rétegvízadó összlet teteje a felszíntől számítva 50 m-nél kisebb mélységben, vagy ha 50 - 100 m között van, de a fedőképződmény kavics vagy homok és a terület nem tartozik az előbbi kategóriába, kivéve, ha lokális vizsgálat bizonyítja, hogy 100 év alatt a felszínről nem érhet el szennyezőanyag a fő ivóvízadó képződménybe,
• minden olyan terület, ahol nincs fő ivóvízadó képződmény, de a felszín közelében jó (legalább homoknak megfelelő) vízadó réteg található,
• országos tájvédelmi körzetek és az önkormányzatok által védetté nyilvánított természetvédelmi területek, továbbá az előbbi kategóriában említett védett területek - külön jogszabály által megállapított - védőzónái (pufferzónái), valamint minden országos jelentőségű - a fokozottan érzékeny kategóriában nem említett - védett és védelemre tervezett természeti vagy természetvédelmi szempontból érzékeny terület.

Kevésbé érzékeny területek, az intézkedési érték C₃:

• egyéb, a fokozottan érzékeny vagy érzékeny kategóriák egyikébe sem tartózó területek.

Látható, hogy bizonyos területhasználatokat, amelyek a természeti adottságokkal szorosan összefüggenek, a szabályozás már figyelembe vett. Ez - éppen az összefüggések miatt - nincs ellentétben az adottságokon alapuló elvekkel, inkább azok gyakorlati megfogalmazása.
Mielőtt a D kármentesítési határérték értelmezésére rátérnénk, szólni kell még egy információról, amelyet a rendszer nyújt, de nem számszerű értékként jelenik meg, tulajdonképpen nem is alkotó eleme a határérték rendszernek, a célállapot elérése, a szennyezőanyag veszélyességének megítélése szempontjából azonban nagyon fontos. Ez a "K" minősítés, amely az ún. kockázatos anyagokat (szennyezőanyagokat) két csoportba osztja. A K1 a fokozottan kockázatos anyagokat, a K2 a kockázatos anyagokat jelöli. A csoportosítás a talajvíz védelméről szóló 80/68 (EGK). számmal megjelent irányelven, illetve az abban megjelent jegyzékeken alapul.
Az irányelv szerint:

Az I. jegyzék a "fekete lista", a II. jegyzéket nevezhetjük "szürke listának". A jegyzékek teljes szövegét az 1. melléklet tartalmazza. A K minősítés a konkrét szennyezőanyagok besorolását jelenti tehát az I. vagy II. jegyzékbe, nagyban elősegítve egy adott szennyeződés kockázatosságának előzetes megítélését.
A D kármentesítési határérték, amely már valóban merev, hatóságilag is rögzített, konkrét értéke a terület érzékenységét, a területhasználatokat stb. figyelembe vevő helyspecifikus kockázatfelméréssel határozható meg. Ebből következően egy D érték csak egy konkrét esetre értelmezhető. A megállapításához szükséges feltárási követelményeket és kockázatelemzési módszereket további kiadványok ismertetik.
A határérték rendszer alkalmazásához a mért értékek értelmezése is szükséges. Vannak rendszerek, amelyek mintavételi mélységet vagy valamilyen átlagértéket adnak meg és az így kapott koncentrációt kell a határértékhez viszonyítani. A tervezett magyar szabályozásban a mért maximális értéket kell figyelembe venni. Egyes anyagoknál és különösen a talaj esetében a mintavétel, az előkészítés és maga a vizsgálati módszer lényegesen befolyásolja a kapott eredményt. A javasolt vizsgálati módszereket a mellékletek tartalmazzák. Ezek megegyeznek a magyar szabványokban rögzítettekkel, ha vannak ilyenek.
A határérték rendszer a lehetséges anyagok vonatkozásában természetesen nem teljes. A listában nem szereplő szennyezőanyag határértékeinek megállapítását egy erre a célra a minisztérium irányításával létrehozott bizottságnál lehet kezdeményezni.
A határértékek nem tekinthetők véglegesnek. A szennyezőanyagok viselkedésével foglalkozó kutatások folyamatosan új eredményeket hoznak, amelyek alapján az anyagok veszélyességének megítélése változik. Általános szabály, hogy minden ilyen jellegű adatgyűjteményt legalább ötévente átfogóan és részleteiben felül kell vizsgálni, ami egy ilyen "fiatal" rendszerre fokozottan érvényes. A felülvizsgálatot el kell végezni annak ellenére is, hogy a konkrét értékek meghatározása a szakterülettel foglalkozó intézmények adataira támaszkodva, vezető szakembereik bevonásával történt.