IV. Hulladékgazdálkodás

		1. A hulladékgazdálkodás alapelvei és környezeti hatása

Éves szinten hazánkban 109 millió tonna hulladék keletkezik, melyből 90 millió t/év az ipari, mezőgazdasági és szolgáltató tevékenységből származó hulladék. A termelési hulladéknak 2%-a veszélyes hulladék. A nem veszélyes termelési hulladékok és melléktermékek mintegy felét, a begyűjtött szilárd települési hulladék közel 90 %-át nem teszik olyan állapotúvá, hogy ismételten visszavezethető legyen a termelésbe. A hasznosított termelési hulladék értéke mindössze 3-4 %-a az éves termelői anyagfelhasználásnak. A hulladék-gazdálkodás az elkerülhetetlenül keletkező hulladék megfelelő gyűjtését és hasznosítását, ill. ártalmatlanítását jelenti. A súlypont a hulladékszegény technológiákra, környezetbarát termékekre, anyag- és energiatakarékosságra helyeződik. A hulladékok eredet, veszélyesség és halmazállapot szerinti csoportosításáról a 14. táblázat nyújt áttekintés

Veszélyesnek minősül a hulladék, ha a 102/1996. (VII. 12.) Korm. rendelet 1. sz. mellékletében felsorolt jellemzők valamelyikével rendelkezik, pl. mérgező, rákkeltő, sugárzó, azaz egészségkárostó tulajdonságai vannak. A radioaktív vagy radioaktív szennyezettségű hulladékok külön kategóriát képeznek és külön kezelendők. A hulladékkezelés fajtái:

A kommunális hulladékok kezelésének általános fázisai a gyűjtés, elkülönítés (szeparálás), előkezelés, átmeneti tárolás, szállítás, hasznosítás. A nem hasznosítható alkotókat lerakással ártalmatlanítják. A háztartási szemét szelektív, szeparált gyűjtése néhány fejlett ország kivételével világviszonylatban sem megoldott, bár a szilárd hulladék kevert gyűjtése egyre tarthatatlanabbá válik. Különösen kerülni kell az ipari, mezőgazdasági tevékenység során az eltérő kezelési osztályba tartozó hulladékok összekeverését. Ezt a hazai jogszabályok is tiltják. Bármilyen toxikus vagy sugárzó anyag néhány köbmétere több száz köbméter nem veszélyes hulladék, szennyvíz vagy szennyvíziszap hasznosíthatóságát akadályozhatja meg, melyek egyébként a természetes biológiai tisztítással együttjáró mezőgazdasági hasznosítási technológiát igényelnének (Vermes 1992).

Amennyiben a hulladék nem szállítható közvetlenül a felhasználás vagy a végleges lerakás helyszínére, átmeneti tárolóhelyet kell létesíteni. A tárolás átmeneti jellegére ugyanazon szabályok és műszaki irányelvek érvényesek, mint a végleges deponálásra. Az átmeneti tároló nem jelenthet veszélyt a környezetre. A hulladékok felszíni járműveken való szállítását nemzetközi egyezmények szabályozzák. A nemzetközi előírásokat a hazai rövidebb távolságú rendszeres veszélyeshulladék-szállításoknál is be kell tartani. Minden eszközzel meg kell akadályozni az ellenőrizetlen ürítések és fekete-fuvarok lehetőségét a társadalmi károkozás nagy jelentőségére tekintettel.

A veszélyes hulladékot csak zárt csomagolásban és speciális járművön szabad szállítani, feltüntetve csomagolásán a tartalmát és a veszélyességi fokozatra utaló nemzetközi jeleket, kódokat. A szállítmányok csak fuvar-levéllel továbbíthatók, kiemelten betartva a biztonsági rendszabályokat. A járművek vezetőit és kísérőiket előzetesen ki kell oktatni a tűz vagy baleset alkalmával teendő intézkedésekre.

		2. Települési hulladékok kezelése és elhelyezése

Korábban világszerte elterjedt gyakorlat volt a szabálytalan nyílt lera-kás, melyet a jogszabályok is megengedtek, amikor terepmélyedésekben, üregekben, vagy egyszerűen a talaj felszínén helyezték el a szilárd hulladékot, mindenféle egyengetés, tömörítés, takarás nélkül szórták a szemetet a kijelölt vagy elhagyott területre. Ez a rendezetlen lerakás higiénés és környezetvédelmi okokból még a településektől, víznyerőktől nagy távolságban sem fogadható el. Porral szennyeződhet a környező légkör és a tágabb régió, a bűzös szag nagy távolságban is érezhető, szennyeződhet a talaj és a talajvíz, a takaratlan laza hulladéktömeg vonzza a rovarokat és rágcsálókat, potenciális fertőzésveszélyt jelent az élővilágra és esztétikailag is romboló hatású.

A szabályozott vagy rendezett lerakás során eleget tesznek az egészségügyi és környezetvédelmi követelményeknek. A hulladékot alkalmas helyen, ellenőrzött módon, rétegesen rakják le, a lerakott anyagot egyengetik és tömörítik. A rétegek vastagsága 2-4 m, minden réteget inert takaróanyaggal (talaj, építési törmelék) 10-15 cm vastagon borítanak a lerakást követő 24 órán belül. A hulladék 30-70 ^o C-ra felmelegszik, a káros mikroorganizmusok többsége, a tetanuszbaktériumok kivételével elpusztul. A depónia felszínére végül a rekultiváció igényeinek megfelelően 1-2 m vastag talajréteg kerül, amely a növények megtelepedését lehetővé teszi.

• Ivóvízbázisok védőövezeteiben, vízgazdálkodási védett területeken;
• Árvíz- és belvízveszélyes övezetekben;
• Tájvédelmi és természetvédelmi területeken;
• Védett erdőkben, üdülőövezeti vagy üdülőerdőkben;
• Víz alatt álló vagy víz alá kerülő homok-, kavics- és agyagbányákban.

A depónián átszivárgó vizek és a keletkező gázok jelentik a legfőbb gondot. A szivárgó vizek ammónium vegyületeket, nitrátokat, egyéb sókat, nehézfémeket, zsírsavakat, baktériumokat tartalmaznak. A kimosódás 3-7 évig is intenzíven tarthat hazai viszonyaink között, és a csapadék 10-50 %-a átjuthat a depónián. A mikrobiális bomlással keletkező gázok a talaj pórusain keresztül nagy távolságra juthatnak, kiszorítják a talajlevegőt, károsítják a növényzetet és növelhetik a kevésbé oldódó anyagok mobilitását. A káros hatások kiküszöbölése céljából a lerakóhely kijelölésekor figyelembe veszik a településekhez és infrastrukturális létesítményekhez viszonyított helyzetet, a geológiai és hidrológiai jellemzőket.

Tervezéskor a mesterséges szigetelésről gondoskodnak, és a szivárgó vizeket drénhálózat segítségével elvezetik. A talajvíz áramlási irányára merőlegesen megfigyelőkutakat, a ráfolyási irányban pedig kontrolkutakat létesítenek a vízszennyező hatás ellenőrzésére. A zaj és a levegő szennyezésének csökkentésére a lerakót 8-15 m fásított területsávval veszik körül. A lerakás befejezésével helyreállítják a tájképet egy előzetesen elkészített rekultivációs terv keretében. A feltöltött terület hasznosításának legcélszerűbb és legolcsóbb módja a füvesítés vagy fásítás. Ehhez megfelelő talajtakaró réteggel való borítás szükséges. Idővel lehetővé válik a mezőgazdasági hasznosítás, kialakítható a felszínen sportpálya vagy játszótér is. Természetesen csak a talajszennyezettség megítélését követően, melynek mértékadó kockázati mutatóit, emlékeztetőül, a 15. táblázat tekinti át.

Az egyedi derítőkből, házi szennyvíztárolókból, csatornatisztításból származó és rendesen szippantókocsikkal szállított folyékony és iszapszerű hulladékok szabálytalan elhelyezése a szilárd hulladékoknál is nagyobb veszélyt jelenthet a környezetre. A szilárd hulladékra való lerakás, a szemétre való ürítés veszélyforrásnak minősül és nem tekinthető ártalmatlanításnak. Csak a független elhelyezés, vagy a szemét és a szippantott szennyvíz(iszap) együttes komposztálása engedhető meg.

Az illetékes egészségügyi és vízügyi hatóságok, valamint a közcsatorna üzemeltetőjének előzetes engedélyével a folyékony települési hulladék a közcsatorna hálózatba üríthető, ha a hulladék a csatornahálózat állagát, a csatornamű tisztítóberendezésének rendeltetésszerű működését nem veszélyezteti. Az engedély meghatározza az ürítési pontokat és az ürítés módját, valamint a folyékony hulladék mennyiségét és minőségét. Ahol a közüzemi szennyvíztisztító telepen az iszapkezelés megoldott, a folyékony hulladék a közcsatornába ürítéssel azonos feltételek mellett közvetlenül a tisztítótelepre szállítható és a tisztítási technológiába illeszthető. Ekkor a fogadó tisztítótelep rendszerint bizonyos előkezelést is végez (Bakos 1996).

A folyékony hulladékot fogadó telepek, szennyvíztisztítók területigényes beruházások. Telepítésük a területfelhasználási, építési és használatbavételi engedélyezés szabályai szerint történik a környeztvédelmi, vízügyi és egészségügyi követelményeknek megfelelően. A telepet zárhatóan körülkerítik és a kerítésen belül 15 m széles fás védősávval látják el. Gondoskodnak a csapadék elvezetéséről, megfelelő úthálózat kiépítéséről. A zárt telepről hulladék kezeletlenül nem kerülhet ki, szennyvíz nem folyhat el. A telepen a hulladékok deponálására, szikkasztására, komposztálására egyaránt sor kerülhet, ezért alkalmassá kell tenni e funkciók ellátására. A fő feladat azonban a hulladék ártalmatlanítása, nem trágya előállítása.

		3. Veszélyes hulladékok kezelése és elhelyezése

A nemzetközi egyezmények általában anyagelvű listákat tartalmaznak, míg hazánkban technológiai eredet centrikusan csoportosítjuk a veszélyes hulladékokat:

• Növényi és állati eredetűek mint pl. a cserzőüzemi iszap, szappangyártás lúgos maradéka;
• Ásványi eredetű pl. a vörösiszap, azbesztpor, kohászati salakok és porok, fémek és vegyületeik;
• Kémiai eljárás során keletkező hulladékok mint pl. a galvániszapok, hulladék savak, halogéntartalmú szerves oldószerek, olajok, robbanóanyagok;
• Települési és intézményi hulladékok, speciális kórházi hulladékok, háztartásokból begyűjtött veszélyes hulladékok.

A termelő köteles a veszélyes hulladékkal összefüggésben az alábbiakra:

A veszélyes hulladékok elhelyezésére különlegesen kialakított telepet kell létesíteni. Az első ilyen telep Aszód-Nagyvölgy térségében épült meg és 1989 óta fogadja a következő I. és II. veszélyességi kategóriába tartozó hulladékokat: Az I. veszélyességi osztály hulladékai mérgek, galvániszapok, savas és lúgos iszapok, festékiszapok stb., melyeket kis konténerekben vagy acélhordókban tárolnak vagy szállítanak. A II. veszélyességi osztályba ömlesztett veszélyes hulladékok tartoznak (műanyag hulladékok, olajos iszapok; gipsz-, foszfát- és fémtartalmú iszapok).

A kiemelten veszélyes hulladékot tartalmazó göngyöleget vasbeton tálcán tárolják, majd betonba ágyazzák. A víztelenített ömlesztett hulladékot 4 m mély és 1 m vastag agyagszigeteléssel védett földmedencében hulladékfajtánként elkülönítve tárolják. A megtelt tárolókat vízzáró szigeteléssel zárják le, majd rekultiválják a felszínt. A tárolók alatt szivárgókat építenek, a telepet 100 m széles védő erdősáv, övárok, valamint megfigyelőkutak veszik körül. Havária esetére külön szennyvízkezelő szolgálja a keletkező szennyvíz tisztítását.

		4. Mezőgazdasági hulladékok kezelése, elhelyezése és hasznosítása

Évente mintegy 85 millió tonnára becsült termelési hulladék keletkezik Magyarországon, melyhez 20-25 millió t szilárd és folyékony települési hulladék járul. A termelési hulladékokon belül a mezőgazdaság kb. 25 millió t hulladékot termel. A mezőgazdasági hulladékok fele, mintegy 17 millió t, nem megfelelően kezelt és hasznosított.

A növénytermesztés melléktermékeit takarmányozásra vagy a talaj trágyázására használják fel, esetenként ipari módszerekkel fehérjedús takarmány-kiegészítőket készítenek. Nagyobb gondot okoz az iparszerű állattartás során keletkező nagymennyiségű hígtrágya elhelyezése. A hagyományos konzisztenciájú szerves trágya mennyisége 15-20 millió t évenként, melynek közel felét a szarvasmarha trágyája teszi ki, a többit a sertés- és baromfitartás eredményezi. A mezőgazdasági hulladékok iparszerű hasznosítására számos technológiát dolgoztak ki, így pl.

• baromfitrágyából húgysav előállítása;
• szalmából cellulóz gyártása;
• napraforgó tányérjából pektin előállítása;
• boripari törkölyből cserzőanyagok gyártása;
• rizs és napraforgó héjából furfurol kinyerése;
• dohányipari hulladékból ipari nikotin előállítása.

A mezőgazdaság hulladékait takarmányozásra, trágyázásra, ill. talajjavításra hasznosítják elsősorban. Mivel ezek szerves anyagok, energetikai célokat is szolgálhatnak. Tüzelésre alkalmas a fanyesedék, szalma, nád, napraforgó és a kukorica szára stb. Fűtőértéküket elsősorban a széntartalom határozza meg, mely általában 50 % alatti, alacsony a kőszenek 80-90 %-os készletéhez viszonyítva. A fa és a szalma O és C készlete közel azonos. A szalmából préselt biobrikett hagyományos tüzelőberendezésekben jó hatásfokkal égethető, hamuja környezetbarát, füstjének nincs kéntartalma. A napraforgómag héját a növényolajipari vállalatok tüzelésre felhasználják.

A nagy cellulóztartalmú növényi részeket gyakran zárt térben magas hőfokon gázosítják. A hulladékok mintegy 80-90 %-os hatásfokkal gázosíthatók, a nyert gáz fűtőértéke a földgázénak 15-20 %-a. A pirolízis olyan közepes tőkeigényű technológia, amely a növényi hulladékot éghető gázzá alakítja levegőhiány mellett fellépő részbeni elégetés, ill. oxidációs hő hatására. Másik ismert eljárás a biogáz előállítása, melyre bármilyen természetes eredetű szerves anyag (szennyvíziszapok, szerves trágyák, háztartási és növénytermesztési hulladék) alkalmas. A gázképződéshez a következő feltételek szükségesek:

• Kellő mennyiségben és folyamatosan utánpótlódó hulladék szervesanyag;
• Levegőtől elzárt (anaerob) környezet;
• Állandó kiegyenlített hőmérséklet és folyamatos keverés;
• Metánbaktériumok jelenléte, valamint a
• Metanogén és acidogén baktériumok megfelelő aránya.

A tapasztalatok szerint 25-30 napos erjesztési idő alatt 1 t száraz-anyagból átlagosan 300-500 m ³ gáz nyerhető 60 % metán és 40 % szén-dioxid összetétellel. Az anaerob rothasztás nyomán a colibaktériumok száma néhány tizedszázalékra csökkenhet, a kórokozók, férgek, férgek petéi és a gyommagvak nagyrészt elpusztulnak vagy a fermentáció során életképességük erősen csökken. A szakaszosan működő berendezéseket egyszer töltik meg hulladékkal és oltóiszappal, míg a folyamatos töltésnél a kirothadt iszapot kiszorítják a fermentáló tartályból, oltásra nincs szükség és a gáztermelés közel állandó. Mivel a gáztermelés és a fogyasztás nem esik egybe, puffertartályokat (gáztárolókat) kell építeni. A jövőben elképzelhető a települések kommunális és mezőgazdasági hulladékainak együttes anaerob fermentációja és az így nyert biogáz sokoldalú hasznosítása. Az energetikai célú hasznosítás (pirolízis, égetés, biogáztermelés) a korábbi olcsó energiaárak, valamint a beruházások tőkeigényessége miatt ma még nem jelentős.

A nagyüzemi állattartó telep létesítésekor be kell tartani a megfelelő óvórendszabályokat. Mindez nemcsak a telep érdeke, hanem a szagemisszió miatt a település védelmét is jelenti. A jobb izolálást szolgálja az állattartó üzem bekerítése és védő erdősávval való ellátása. A kapuban, a bejáratnál biztosítani kell a személyek és járművek fertőtlenítéséhez szükséges felszerelést. A trágya kezelését és az állati hullák biztonságos elhelyezését elkülönített telepen kell megoldani. Az állati hulla veszélyes hulladéknak minősül és nyilvántartási kötelezettség alá esik. A kötelező nyilvántartásnak tartalmaznia kell a termelő megnevezését, KSH azonosító számát, az elhullás okát és idejét, a hulladék veszélyességi típusát és kezelését (Szabóné 1996).

A fő problémát a termelődő hígtrágya jelenti, mivel a hazai nagyüzemi sertés- és szarvasmarha telepek jelentős része hígtrágyás technológiával üzemel. Az állatok által termelt vizeletet és ürüléket a trágya eltávolításához felhasznált öblítővíz is növeli. A hígtrágya szabvány 1:1 higítási aránnyal számol, a gyakorlatban azonban a vízigény többszörösét is elhasználják. Mindez terheli a helyi vízkivételt, valamint óriási tárolókapacitást igényelne, hiszen a felhasználás szakaszos. Járvány esetén a hígtrágyát karantén tározóban elkülönítetten kell tartani és kezelni, mert a fertőző ágensekben gazdag trágya potenciálisan kiemelt veszélyforrást jelent. Bakteriológiai összetételük miatt persze a trágyák járványmentes időszakban sem veszélytelenek a környezetre. A kisgazdaságok növekedésével, a fegyelem lazulásával takarékosságból kifolyólag a hígtrágyák a jövőben is jelentős veszélyforrást jelenthetnek elsősorban az élővizekre és a talajvizekre. Legelők hígtrágyával való öntözésekor gyakran egy hónap múlva is fertőzőképes kórokozók mutathatók ki a növényállományon.

		5. Állattartó telepeken keletkező hullák, hulladékok és melléktermékek környezetszennyező hatása

Az állati hullák és állati eredetű hulladékok gyorsan bomló veszélyes anyagok, ezért ipari felhasználásukról vagy környezetkímélő ártalmatlanításukról gondoskodni szükséges. Nagyüzemekben gyűjtésük és takarmányipari célú feldolgozásuk jórészt megoldott. Telepi hullakamrákból, ill. a kisüzemek istállóiból az elszállítás a feldolgozó üzem járművén történhet, mely hermetikusan zárható, szag- és csepegésmentes. A ma még gyakori nyitott kocsin, nyitott hordós fuvarozás megengedhetetlenül szennyezheti a környezetet. A vágóhídi hulladékot zárt konténerekben szállítják el, mely a szakosított állattartó telepeken és a községi kényszervágóhelyeken szervezett begyűjtésre is megfelelő.

Kisebb állattartó telepen a hullák és hulladékok a trágyadomb mellett is eláshatók a talajban 1-2 m mélyen, klóros mésszel beszórva. Dögteret vagy hullatemetőt kényszerből ritkán akkor létesítenek, ha a magas vízállás miatt nem lehet dögkutat fúrni, ill. a hullabegyűjtés nincs megszervezve. A dögtér helyét ilyen esetben a beépített területtől legalább 1-2 km-re, közúttól, legelőtől, kúttól, álló- és folyóvizektől legalább 250 m távolságra kell kijelölni. A hullatemetőt be kell keríteni. A 2 m mélyen elásott hullák aerob és anaerob úton elbomlanak. Mivel azonban a baktérium spórái a talajban évekig életben maradhatnak, a területet fertőzöttnek kell tekinteni, művelésből ki kell vonni és célszerű befásítani.

Amennyiben a hullabegyűjtés nincs megszervezve és a talajvíz 8 m-nél mélyebb, dögtér helyett dögkutat vagy hullaemésztő vermet létesítenek. A kút mélysége 6-8, átmérője kb. 2 m. Mivel a hulla itt levegővel érintkezik, az aerob rothadás gyorsan végbemehet. Oldalát kővel, téglával vagy kútgyűrűkkel bélelik, fenekére farácsot tesznek a jobb oxigénellátás céljából. Betonlappal fedik, mely előtt 3x3 m-es lejtős betonfelületet képeznek ki a boncolás céljaira. A dögkút területét bekerítik és zárható kapuval látják el, a szagvédelmet az erdősáv biztosítja. Amikor a kút megtelik, 3 m-re megközelítve a felszínt betemetik és újat nyitnak. Gazdaságosabb azonban kiégetni a dögkutat kőolajipari hulladékokkal. Újabban ikerdögkutatkat létesítenek 4-4 m aknákkal, melyeket nyílások kötnek össze. Amikor az egyik akna megtelik, kiégetik és belőle a csonthamu könnyen kiszedhető, míg a másik üzemel.

A nagyobb állattartó telepeken, vágóhidakon, élelmiszeripari üzemekben keletkező nagy mennyiségű gyorsan bomló hulladékok, melléktermékek és szennyvizek környezetkímélő elhelyezése hidrogeológiai hatásvizsgálat előzetes elvégzését indokolja. A szennyezők, miután a talaj öntisztuló képessége korlátozott, a talajvízbe juthatnak. A talajvízzel a káros anyagok nagy távolságokra szállítódnak, a mélyebben fekvő helyeken feldúsulnak, besűrűsödnek. Gyors áramlást figyeltek meg pl. az Alföld eltemetett folyóvölgyeiben, melyek föld alatti csatornaként működnek. Károsanyag híján az oldott anyagok közönséges sótartalma nő meg a párolgás nyomán és a talaj elszikesedhet. A magasabb területen a beszivárgás, mélyebb részeken a föláramlás uralkodik. A szennyezők esetleg évek vagy évtizedek múlva váratlanul jelennek meg (nem várt helyeken és időben), amikor az eredeti szennyezésre már nem is emlékezünk. Mindez előre jelezhető és így elkerülhető a talajtani, hidrogeológiai feltárás segítségével.