2. A kármentesítés jogi-műszaki szabályozása és a kármentesítési tapasztalatok egyes európai országokban és az Egyesült Államokban

		2.1. HOLLANDIA

Hollandiában a talaj- és vízvédelmi stratégia kialakítását 1962-ben kezdték meg, amikor a szociális és egészségügyi miniszter létrehozta a tudományos vízminőség-védelmi bizottságot. A bizottság feladata a felszín alatti vizek és a talaj védelmét szolgáló jogi-műszaki szabályozás megalapozása volt. A talaj vonatkozásában a szabályozás csak a működő vízbázisok környezetét érintette.

Az első talajvédelmi törvénytervezetet 1971-ben dolgozták ki, de abban az időben a holland politika még nem tulajdonított nagy fontosságot a talajszennyezéseknek, emiatt a törvényt nem léptették hatályba.

Az 1980-as évek elején azonban felfedezték az első olyan eseteket, amelyek rámutattak a visszamaradt talajszennyezések és az egészségügyi problémák (súlyos megbetegedések, egészségkárosodások, halálozási ráta emelkedése) közötti közvetlen összefüggésre. A társadalmi közbelépésnek is köszönhetően a holland kormány politikai szintre emelte a talajvédelmet és a szennyezett területek kezelésének kérdését.

1983-ban kiadták a talajtisztítási útmutatót, majd 1987-ben elfogadták a talajvédelmi törvényt, amely a preventív talajvédelem mellett szabályozza a szennyezett területek kármentesítését is. 1993-ban a törvény kiegészült az ún. talajtisztítási cikkelyekkel.

A törvény végrehajtását több rendelet támogatja, amelyek a talaj- és vízminőséget befolyásoló emberi tevékenységeket szabályozzák.

A talajszennyezések megelőzése és a szennyezett területek kármentesítése az országos integrált környezetvédelmi politika szerves részét képezi.

Hollandia környezetvédelmi stratégiájának jelenlegi alapelveit 1989-ben fektette le a nemzeti környezetpolitikai tervben. Ugyanabban az évben a kormány elfogadta a talajtisztítás tízéves programját, amely magában foglalja az ún. talajtisztítási megvalósítási programot is.

Ennek műszaki-tudományos hátterét a kormány által 1986-ban életre hívott holland integrált talajkutatási program keretében dolgozták ki.

A talajtisztítással kapcsolatos műszaki-tudományos ajánlások kidolgozását az 1985-ben megalapított műszaki talajvédelmi bizottság végzi.

Az állami finanszírozásban, ill. állami támogatással történő kármentesítések kezelésére és ellenőrzésére létrehozták a talajtisztítási szolgáltató központot, amely többek között gondoskodik a szennyezett területek megtisztításával kapcsolatos pályáztatásokról, a kitermelt szennyezett talaj ideiglenes elhelyezéséről, a tisztítási feltételekről és a megtisztított talaj építőanyagként történő értékesítéséről is.

A talajvédelem és a talajtisztítás stratégiai kérdéseiben az építési, területrendezési és környezetvédelmi minisztérium a felelős. A talajtisztítási program gyakorlati megvalósítása, végrehajtása azonban regionális szinten történik (tartományok és a tartományi státusú városok).

A tartományi hatóságok ötéves talajtisztítási tervek keretében végzik az állami programba vont szennyezőforrások és szennyezett területek számbavételét, nyilvántartásba vételét, minősítését, a prioritási lista összeállítását és ennek jóváhagyása után a kármentesítés végrehajtását.

A talajtisztítási program keretében a holland kormány jelentős szerepet tulajdonít a rehabilitáció megalapozott előkészítésének, a szükségesség és sürgősség megindokolásának, az eredményes tisztítási technológiák kiválasztásának.

Ennek megfelelően 1990 óta az állami ráfordítások megoszlása:

Az állami programot kiegészíti az ún. önkéntes tisztítási program, amely a talajra és vízre potenciálisan veszélyes ipari tevékenységek okozta szennyezések feltárására és felszámolására irányul. Ennek keretében az ipari termelők saját költségükre és kezdeményezésükre vállalják a szennyezett területek rehabilitációjával kapcsolatos valamennyi munkafázist. Az ipari rehabilitációs tervek jóváhagyását és a megvalósítás ellenőrzését a tartományi hatóságok végzik. A program végrehajtásának megsegítésére a holland ipari szféra minden tartományban speciális tanácsadó és szolgáltató szereveteket működtet. 1991. óta 25 ezer ipari terület tulajdonosa folyatatja ezt a tevékenységet.

A holland talajvédelmi politika szerves egységekként kezeli a preventív védelmet és a szennyezett területek rehabilitációját. Fő irányelvei a "szennyezőforrás-orientált" megközelítés, a "szennyezett terültek tisztítása" és a "talajkezelés".

A "szennyezőforrás-orientált" megközelítés a megelőzési stratégia alapja. Ennek keretében megkülönböztetik a pontszerű és diffúz szennyezőforrások védelmi kritériumait.

A pontszerű szennyezőforrásokra az "elszigetelés, ellenőrzés és monitoring" kritériumokat alkalmazzák (ICM - kritériumok). Ennek értelmében a pontszerű szennyezőforrást (pl. hulladéklerakó, veszélyesanyag-tároló stb.) el kell szigetelni a környezettől a műszaki védelem rendszeres ellenőrzése és a monitoring adatok rendszeres kiértékelése mellett. A diffúz szennyezőforrások (ilyenek pl. a műtrágyával, növényvédő szerekkel kezelt területek) esetében alkalmazott "mérleg elv" a talajba bevitt szennyezőanyag-mennyiség és a visszamaradt, ill. kiszabadult szennyezőanyag-koncentráció egyenlegén alapul. A végkoncentráció nem okozhat visszafordíthatatlan változásokat a talaj minőségében, nem haladhatja meg a terhelési határértéket (talaj, talajvíz), és nem vezethet a levegő és felszíni víz elszennyeződéséhez.

A "talajkezelés" elvét a kármentesítést igénylő, de az ún. várólistán lévő szennyezett területek szabályozására alkalmazzák. Ennek értemében azokat a területeket, ahol a kármentesítést nem azonnal végzik el, nyilvántartásba veszik, és a kármentesítésig biztosítják ezek rendszeres megfigyelését, vizsgálatát és kiértékelését.

A kármentesítéssel kapcsolatos döntési folyamat három szakaszra osztható:

1. talajvizsgálat -> a beavatkozás szükségességének meghatározása,
2. expozíciófelmérés -> a kármentesítés sürgőssége és a prioritások meghatározása,
3. kármentesítési vizsgálat -> a kármentesítési mód meghatározása.

A szennyezett területek minősítésével és a talajtisztítással kapcsolatos döntéshozatal a határértékrendszerre támaszkodik. Megkülönböztetik az A és a C határértékeket, amelyek a szennyezőanyag átlagos koncentrációját jelentik a környezeti elem (talaj, felszín alatti víz) meghatározott térfogatában. A több veszélyes anyagra meghatározott határértékeket az ún. Holland lista foglalja össze.

Az A határérték = célérték (target-value), amely egyidejűleg a terület szennyezésmentességét és a tisztítás mértékét mutatja, vagyis amennyiben a mért szennyezőanyag-koncentráció nem haladja meg az A értéket, a vizsgált terület szennyezésmentesnek minősül.

A C határérték = beavatkozási határérték, amely felett szükséges a kármentesítés.

Ha a koncentráció meghaladja az (A+C)/2 értéket, további vizsgálatokat rendelnek el a szennyezőanyag-koncentráció területi, ill. térbeli eloszlásának pontosítására.

A talajtisztítási törvénybe iktatott kármentesítési programba csak azokat a területeket vonják be, ahol a koncentráció meghaladta a C értéket (beavatkozási érték).

A kármentesítés sürgősségét és a prioritásokat kockázatelemzési módszerekkel határozzák meg. A kármentesítés (beavatkozás) sürgősnek minősül, ha az expozícióértékek meghaladják a maximális tűrhető (tolerábilis) kockázati szinteket, a prioritások meghatározása az aktuális kockázati szintek, prioritások meghatározása az aktuális kockázati szintek alapján történik.

A döntéshozatal során választani kell az ökológiai és a humánegészségi kockázati értékek között, mivel a törvény értelmében a sürgősségről és a prioritásról csak egy kockázati kritérium alapján dönthetnek. A sürgősnek minősített esetek prioritási listára (időtáblázatba) kerülnek. A lista tartományok és önálló városok készítik. Nagyon sürgősnek minősített esetekben a kármentesítést 4 éven belül végre kell hajtani.

A nem sürgős eseteket nyilvántartják, de nem szerepeltetik az időtáblázatban. A sürgősségi besorolás felülvizsgálandó, ha a terület hasznosítási célja vagy a geohidrológiai viszonyok időközben megváltoznak.

A döntési folyamat harmadik lépése a kármentesítés végcéljainak és módjainak mérlegelése, ill. meghatározása.

Hollandiában a multifunkcionális elvnek megfelelően prioritást élvez a célhatárértékre (A érték) való területi helyreállítás, kivéve, ha a tisztítás

• környezeti problémákat okoz,
• technikailag nem valósítható meg,
• túl költséges.

Amennyiben ezekből valamelyik tényező akadályozza a "teljes" tisztítást, a kármentesítést az ICM-kritériumok figyelembevételével valósítják meg. A döntéshozatal megkönnyítésére kifejlesztették a tisztításból eredő környezeti hatások, valamint műszaki megoldások minősítési kritériumait és a költséghatékonyság számítási módszerét.

A probléma kétoldalú: egyrészt környezetpolitikai szempontból nem kívánatos magas prioritást adni a nem veszélyesen szennyezett terülteknek, mert ilyenkor a környezetvédelem számlájára végzik a településfejlesztési feladatokat. Települési szempontból viszont előnytelen elhalasztani a magas területfejlesztési prioritású telkek rehabilitációját. A másik probléma a szennyezett és a kevésbé szennyezett területek határsávjait érinteni. Mindkét problémát önkormányzati szinten kell megoldani a településfejlesztési és környezetvédelmi szempontok együttes mérlegelése alapján.

Az előírások Hollandiában a legszigorúbbak. Itt minden törekvés arra irányul, hogy az eredeti, természetes állapotot minél tökéletesebb formában visszaállítsák, így nincsenek tekintettel a területhasználatokra. Ez érthető is, mivel Hollandia természeti adottságai, magas népsűrűsége és gazdasági fejlettsége miatt különösen érzékeny a környezeti problémákra.

A szabványosított határértékekhez való mindenkori ragaszkodást - a gazdasági realitások nyomására - azonban az utóbbi időben sokan kritizálják az országban. Bár a hollandok elismerik a normák alkalmazásának merevségét, óva intenek attól, hogy a tisztítás mértékék vonatkozó döntéseket teljesen alárendeljék a területhasznosítás rövid távú céljainak. Nézetük szerint ez csak átmeneti megoldás lehet. A későbbiekben - ahogy változnak a területhasználati célok - újabb és újabb beavatkozásokra lesz szükség.

Egyes irodalmi adatok alapján Hollandiában 110 ezer területen szükséges a kármentesítés, ebből 25 ezer sürgős beavatkozást igényel.

		2.2 NÉMETORSZÁG

Németországban a visszamaradt szennyezések okainak felderítésével az 1970-es években kezdtek foglalkozni.

Akkor a vizsgálatok a felhagyott, már rekultivált, de eredetileg műszaki védelem nélkül üzemelt hulladéklerakókra terjedtek ki. Csak később derült fény arra, hogy a környezeti szennyezések kialakulása javarészt a gondtalanul végzett pari és katonai tevékenységekre vezethető vissza.

A több mint 100 éves nehézipar, valamint a kisipar, a bányászat, a háborús események és a későbbi katonai tevékenységek nagyobb területeken komoly környezeti terheléseket eredményeztek az országban. Így például csak az USA hadserege a volt NSZK területén 100 ezer hektárt, a szovjet hadsereg a volt NDK területén pedig közel 250 ezer hektárt használt és szennyezett el olajszármazékokkal, nehézfémekkel és más veszélyes anyagokkal.

A Német Vízgazdálkodási és Közműépítő Szövetség 1991. évi adatai szerint a talajvízre potenciális veszélyt jelentő területek nagysága összességében megközelíti Saarland tartomány területét.

Az 1980-as évek közepén kidolgozott talajvédelmi koncepció, más néven talajvédelmi terv alapján megindult az ún. régi szennyezésre gyanús területek országos szintű számbavétele, feltérképezése és a károk felszámolása.

A felhagyott hulladéklerakó-telepeken kívül vizsgálatba vonták a felhagyott ipari telepeket és a régi katonai objektumokat is.

Németország egyesülése és az új tartományok gazdasági átalakítása újabb környezeti problémákat hozott, de egyben tapasztalatokat is, így a listára felkerültek a nagy kierjedésű talajszennyezések és részben a működő objektumok is.

Az állami keretből támogatott kármentesítési programok megvalósítása Németországban is tartományi szinten történik.

A kármentesítési folyamat három fő lépésből áll:

• a szennyezett területek felmérése,
• veszély-, ill. kockázatbecslés,
• kármentesítés (beavatkozás) és eredményességének ellenőrzése.

Szövetségi törvények hiányában a tartományok szabadon rendelkeznek a kármentesítés gyakorlati megvalósításáról és annak előkészítéséről. Ez elsősorban arra vonatkozik, hogy saját felmérési, minősítési, értékelési módszereket, eljárásokat, kritériumokat dolgoznak ki és alkalmaznak. Így ezek tartományról tartományra változnak ugyanúgy, mint általában a talaj- és részben a vízvédelmi jogi-műszaki szabályozó rendszerek. Pl. Hamburg, Észak-Rajna-Vesztfália, Baden-Würtemberg, Bayern, Berlin és Bréma tartományok saját talajtisztításai kritériumokkal dolgoznak.

A szövetségi talajvédelmi törvénytervezetet, amely egységes szabályozás bevezetését jelentené az országban, 1992-ben dolgozták ki, de még nem érvényesítették.

Német sajátosság, hogy a felhagyott szennyezett területeket és szennyezőforrásokat, valamint a működő szennyezőforrásokat és az azokból eredő szennyezéseket a német jogi szabályozás két külön kategóriába sorolja.

A működő szennyezőforrások kezelése a talajvédelem jogi hatáskörébe tartozik, a felhagyott szennyezések pedig jóval nagyobb prioritással bírnak állami szinten.

Az állami támogatású kármentesítési programokat is az utóbbiak felszámolására hozták létre. A kármentesítési program az Európai Talaj Charta szerinti talajtisztítási célkitűzéseket fogadta el.

A nemzetközi környezetpolitikai irányelvekből kiindulva a kármentesítési prioritások meghatározásánál fő szempont az emberi egészség és környezet megóvása, azonban a gyakorlatban ebbe erősen beleszól a területhasználati igények, célok és a terület piaci értékének alakulása is.

Ezeket figyelembe véve a minősítés és a prioritások meghatározása során megkülönböztetik a megelőzési, küszöb- és beavatkozási szinteket. A beavatkozási szinteket további három szint jellemzi: humánegészségi, környezeti és összevont, integrált beavatkozási szint. Ezek közül bármelyik szintre eshet a döntéshozatal. A szinteket szennyezőanyag-koncentrációkkal (határértékek) és kockázati tényezőkkel fejezhetik ki.

A kockázatfelmérés fejlesztése terén Németország sok eredményt tud felmutatni. De a többi kritériumrendszerhez hasonlóan itt is tartományonként változnak a módszerek, egységes szemlélet ebben a kérdésben sem alakult ki.

A gyakorlatban kétféle kármentesítési (talajtisztítási) stratégia létezik: az egyik a területhasználat céljától függő kármentesítés/rehabilitáció, a másik a tisztítás mértékétől függő területhasználati koncepció.

Az elsőnél a területhasználati cél és érzékenység függvényében határozzák meg a tisztítás mértékét, a másik koncepció szerint eltűrhető bizonyos szennyezett vagy csak részben tisztított területek jelenléte, de ebben az esetben korlátozásokat vezetnek be a területhasználatokra vonatkozóan.

A felelősségre vonás vonatkozásában a német szabályozás a "szennyező fizet" elvből indul ki, a tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ez az elv gyenge ahhoz, hogy a környezeti károk megelőzését elérjék. (A Környezetvédelmi Szakértők Tanácsa által a szövetségi kormány részére készített helyzetfelmérés, 1989). Ezen kívül társadalmi viták és pereskedések sorozata indult a szennyező személy bizonyítása és felelősségre vonása kapcsán.

A szövetségi kormány a tartományokkal együtt egyre nagyobb részt vállal a károk felszámolásában. A kármentesítési folyamat finanszírozására (nem csak a közvetlen, hanem a közvetett költségek figyelembevételével, beleértve a felmérés, ellenőrzés, üzemelés, fejlesztés költségeit) különböző konstrukciókat keresnek és hoznak létre, amelyek közül a gazdasági szférával történő kooperációra, a járulékfizetési és adózási formák bevezetésére helyezik a hangsúlyt.

A kármentesítés szövetségi finanszírozási tervét tartományi tervek alapján 10 éves időszakaszokra állítják össze, évenkénti felülvizsgálat mellett.

A korábbi évek (1980-as évek vége, 1990-es évek eleje) költségbecslése óvatosnak bizonyult. A megváltozott követelményrendszer, az áremelkedések, az új tartományok járulékos problémái és a szennyezett területeknek a folyamatos számbavétel során egyre növekvő száma a költségek jelentős növekedését eredményezték.

Az eddigi regisztrált több mint 130 ezer visszamaradt, régi eredetű szennyezés kezelésére, ill. felszámolására még keresik a megoldásokat.

A szennyezett területek szövetségi kármentesítési programjai Németországban:

A visszamaradt szennyezésre gyanús területek száma Németországban az 1988-1991. évi tartományi felmérések alapján:

A szennyezett területek kármentesítésének becsült költségei és finanszírozási forrásai Németországban:

		2.3. DÁNIA

Dániában az 1972-1976 ellőtt szennyezett területekkel kapcsolatos rehabilitációs tevékenységet a szennyezett területekről szóló törvény, az 1972/1974 utáni szennyezések felszámolási rendjét pedig a környezetvédelmi törvény szabályozza.

A környezetvédelmi törvény a "szennyező fizet" elvre támaszkodik, a szennyezett területek törvénye az állami támogatásra épül.

A nemzeti kármentesítési programot 1983-ban indították. Ennek fő céljai megegyeznek a "multifunkcionális talajvédelem" elvével.

Szennyezettnek akkor minősül egy terület, ha az veszélyezteti az emberi egészséget és / vagy a környezetet (talaj, felszín alatti és felszíni vizek, flóra, fauna).

Ennek megfelelően a kármentesítési tevékenység e program keretében kiterjed a talajra, a felszín alatti és a felszíni vizekre.

A program kármentesítési folyamata a következő:

• a szennyezett területek felmérése,
• nyilvántartásba vétel,
• kockázatelemzés,
• megfelelő kármentesítési eljárás kiválasztása és a tervezés,
• a beavatkozás végrehajtása,
• kármentesítés utáni kiértékelés (az eredményesség értékelése),
• a kármentesített terület újbóli nyilvántartásba vétele.

A programot a környezetvédelmi minisztérium fennhatósága alatt működő Dán Környezetvédelmi Ügynökség (D-EPA) közreműködésével a regionális (tartományi) hatóságok hajtják végre.

A nemzeti prioritási listát a D-EPA évente aktualizálja és hagyja jóvá a regionális listák alapján.

Dániában - a decentralizállt közigazgatási felépítésnek köszönhetően - az állami és a tartományi feladatok szétválaszthatók.

A regionális hatóságok fedezik a felhagyott "gazdátlan" szennyezett területek feltárási és vizsgálati költségeit. A beavatkozás finanszírozása a D-EPA-n keresztül állami keretből történik. A regionális hatóságok felelnek továbbá az "önkéntes" szennyezésfeltárások és kármentesítések nyilvántartásáért és a vízkészletek védelméért.

A D-EPA végzi a nyilvántartási, vizsgálati, technológiai ajánlások kidolgozását, a kármentesítési tervek jóváhagyását, valamint az állam képviseletében finanszírozza a szennyezett területek törvénye alá eső területek kármentesítését.

Az 1972-1976 utáni években bekövetkezett és felhagyott szennyezésekre az állami keret nem terjed ki. Ezen probléma megoldása is a tartományokra hárul.

A tartományi terheket növeli az 1992-ben polgári jogon bevezetett 20 éves felelősség-elévülési időhatár, miszerint csökkent a felelősségre vonható szennyezők száma, így 1996-ban már minden, 1976 előtti szennyezés felszámolását nekik kellett finanszírozni.

A terhek enyhítésére és a kármentesítési program eredményességének növelésére a regionális hatóságok hatékony együttműködési formák kialakítására törekszenek a dán gazdasági körökkel. Sikeresnek bizonyult a Dán Olajipari Szövetséggel létrejött megállapodás.

Kísérleteket végeznek más finanszírozási modellek létrehozása érdekében, mint pl. a "szabad tartomány" modell.

A szennyezett területek nyilvántartásba vétele fontos szerepet játszik az állami támogatás megszerzésében.

A felmérési, nyilvántartási és minősítési rendszer tökéletesítésére 1983-1995 között egy sor jogi-műszaki intézkedést és fejlesztést hajtottak végre.

A kármentesítést igénylő elszennyezett területek a hivatalos földkataszterbe történő bejegyzéssel kerülnek nyilvántartásba.

1993 előtt a nyilvántartásba vétel a "szennyezés alapos gyanúja" alapján történt, ami a kevésbé szennyezett területek bejegyzését sem zárta ki. Az 1993-ban életbe lépett szennyezett területek nyilvántartásba vételi rendjéről szóló határozat kötelezővé tette vizsgálat elvégzésével igazolni a terület szennyezettségét annak nyilvántartásba vétele előtt.

Ez kapcsolódik az értékvesztésről szóló törvényhez (1993), amely szabályozza az ingatlanok értékcsökkenésének kompenzációs rendszerét.

Általában a hatósági prioritási besorolásba nem vont szennyezett területek tisztítása önkéntes alapon történik.

Dániában az összes talaj kármentesítésnek mintegy a fele saját erőből végzett tevékenység, amelyet magáncégek finanszíroznak és hajtanak végre a tartományi hatóságok felügyelete alatt és azok jóváhagyásával.

A kármentesítést a fejlesztési tervekben előirányzott mértékig valósítják meg.

Azon területek, ahol csak részleges kármentesítésre került sor, nyilvántartásban maradnak, és csak korlátozott használatra kapnak jogosultságot.

A prioritások meghatározása a Dánia ivóvízellátásban döntő szerepet játszó felszín alatti vízkészletek sérülékenységének és a területhasználat érzékenyégének figyelembevételével történik.

A besorolást a humánegészségi dózisszintek (TDI - tolerábilis napi fogyasztás) és az expozíciós útvonalak vizsgálatára támaszkodó talaj- és vízminőségi aktuális kockázati értékek alapján végzik. A szennyezett terület kockázatát egységesített kockázatelemzési módszerek alapján határozzák meg.

A döntéshozatal során az ún. prioritási barométert alkalmazzák:

Eddig a régi szennyezések tekintetében a legnagyobb prioritást a következő területek élvezték:

• az emberi egészség szempontjából érzékeny területhasználatok (lakóingatlanok, egészségügyi és gyermekgondozó intézmények, játszóterek);
• nagy mobilitású területek. Ezek a felszín alatti ivóvízbázisok területei, amelyekre a szennyezés gyors elterjedése a jellemző és ahol az azonnali beavatkozás elmulasztása a szennyezés felszámolási költségeit nagymértékben növeli.

A jelenlegi szemlélet szerint a hangsúlyt a kiemelt jelentőségű ivóvízbázisok kijelölésére helyezik, ahol a szennyezőforrások felszámolásával meg kell akadályozni a vízkészletek elszennyeződését.

Az utóbbi években a dán környezetvédelmi politika jelentős személetbeli változáson ment keresztül. 12 év kármentesítési tapasztalataira támaszkodva - a probléma reálisabb megítélése és maga a jelenség jobb megismerése révén - a nagyon idealisztikus szemléletről, miszerint minden egyes szennyezettnek minősített területet meg kell tisztítani, áttértek a pragmatikusabb megközelítésre.

Ez utóbbi nem jelenti azt, hogy beletörődnek a szennyezések jelenlétébe, különösen ott nem, ahol régi szennyezésről van szó. Bizonyos szennyezett területek esetében azonban a "legkisebb ráfordítással legnagyobb környezeti haszon" elvet alkalmazzák, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezekről a terültekről a szennyezés kiszabadulását a környezetbe biztonsággal kizárják.

Az 1990-93-as programszakasz eredményeit értékelő 1993-ban készült jelentésben a D-EPA az országban fellelhető szennyezett területek megtisztításához szükséges pénzösszeget 22 milliárd koronára becsüli, a megvalósításhoz szükséges időt pedig 30-50 évben állapítja meg.

A felmért visszamaradt szennyezések száma az utóbbi 12 évben többszörösére nőtt:

A nyilvántartásba vett szennyezett területek kármentesítésével kapcsolatos feladatok ellátására az állami költségvetés 280 millió korona keretet biztosított, a rehabilitációval kapcsolatos köztevékenységeket pedig 80 millió korona támogatásban részesítette.

		2.4. EGYESÜLT ÁLLAMOK

Az Egyesült Államokban a felhagyott talaj és felszín alatti vízszennyezések kármentesítésének szabályozását az általános környezetvédelmi cselekvésről, felelősségről és kártalanításról szóló, 1980-ban hatályba lépett szövetségi törvény, más néven a Superfund program tartalmazza.

A törvény tulajdonképpen kármentesítési cselekvési program, amely kiterjed a felszín alatti vizekre potenciálisan veszélyes felhagyott szennyezések számbavételére, vizsgálatára és kármentesítésére.

A program végrehajtását szövetségi szinten az Egyesült Államok Környezetvédelmi Minisztériuma (EPA) szervezi és irányítja. Finanszírozása a szövetségi alapból történik, amelynek bevétele jelentős mértékben a kőolajra és kőolajtermékekre kivetett adóból származik.

A program végrehajtása a kármentesítési ütemtervet meghatározó nemzeti prioritási lista szerint történik.

A közvetlen veszélyek elhárítására irányuló rövid távú intézkedések és a szennyezett területek rehabilitációját célzó hosszú távú tevékenység szabályozási kereteit egyaránt az előre nem látható kiadások nemzeti terve tartalmazza.

A Superfund 1986. évi módosítása szabályozza a kármentesítési módszerek kiválasztását, az eredményesség felülvizsgálatát, a tisztítással szembeni követelményeket, és előírja a kármentesítési tevékenységek egyeztetését az előre nem látott kiadások nemzeti tervével. A beavatkozás kiválasztásának követelménye, hogy azzal "a veszélyes anyagok és szennyező komponensek mennyisége, kiterjedése, toxicitása, és mobilitása folyamatosan és lényegesen csökkenjen".

Az EPA csak akkor hagyja jóvá a beavatkozást, ha az az "emberi egészséget és a környezetet védi, költséghatékony, és a gyakorlati lehetőségekhez képest maximálisan megközelíti a végleges megoldást."

A program indítása óta közel 31 ezer veszélyes hulladék lerakót mértek fel. Azok közül, ahol vizsgálatokra is sor került, 42% már megkárosította a hasznosított és potenciális ivóvízkészleteket.

A kármentesítési folyamat több lépésből, munkafázisból áll:

• a szennyezett terület azonosítása,
• előzetes vizsgálat (kockázatelemzés az azonnali veszélyelhárítást igénylő terültek felderítésére),
• a magas kockázatú terültek részletes vizsgálata (megvalósíthatósági tanulmány a legjobb beavatkozási megoldás kiválasztása érdekében), kármentesítés és annak felülvizsgálata.

A magas kockázatú területek a Nemzeti Prioritási Listára (NPL) kerülnek. Legnagyobb prioritást az emberi egészségre akut kockázatot képviselő területek szereznek, amelyek helyreállításához a leghatékonyabb tisztítási technológiát rendelik.

A NPL listán lévő 931 telep közül 231 a települési hulladéklerakó. A kommunális hulladéklerakók szabályozásának bevezetése a monitoringra és az ún. korrekciós intézkedések megtételére helyezte a hangsúlyt.

A víz minősítése az ún. maximális szennyezőanyag-szintek szabványa (MCLs) alapján történik, ezen határértékeket az egészségügyi dózis és expozíció figyelembevételével határozták meg. 1990-ig a tervbe vett 86-ból már 55 veszélyes szennyezőanyagra szabványosították az MCL-szinteket (határértékeket).

A nem szabványosított, ivóvízre veszélyes anyagok határértékeit az "Egészségügyi tájékoztató értékek" (HAs) c. útmutató tartalmazza (144 szennyező komponensre).

A kármentesítési folyamat általában több időt vesz igénybe, tekintettel a monitoring szintű megfigyeléseken és méréseken alapuló információgyűjtési elvárásokra.

Az EPA kidolgozta a szükséges adatok körét és az adatgyűjtés követelményrendszerét.

Bár a Superfund program végrehajtása folyamán ragaszkodik bizonyos szabványokhoz, az amerikai személetben dominál az egyedig elbírálás elve, vagyis specifikus kockázatelemzési módszerek alkalmazása a vizsgált terület sajátosságainak megfelelően.

Az USA költségvetése jelentős támogatást nyújt a felszín alatti vizekkel és a vízvédelemmel kapcsolatos kutatáshoz. 1989-ben pl. 22,6 millió dollárt fordítottak a kutatási munkára.

A korszerű műszaki-technológiai módszerek kifejlesztésének és bevezetésének elősegítésére 1987-ben létrehozták a Superfund technológiatámogatási projektet, amelynek keretében 232 kutatási és kármentesítési munkát végeztek.

Jogi szabályozás:

Környezetvédelmi törvény (1990)
A szennyezés ellenőrzéséről szóló törvény (1974)
Város- és területrendezésről szóló törvények (1971)

Környezetvédelmi stratégia:"legjobb gyakorlati alkalmazású környezetvédelmi megoldás"
A környezetvédelem stratégiai irányelvei:

• gazdasági növekedés
• minőségi életkörülmények
• fenntartható fejlődés

Talajvédelmi irányelv:multifunkcionális védelem. Gyakorlati irányelv: "a célnak megfelelő alkalmasság".
Egyre erősödik a preventív talaj- és vízvédelem stratégiai vonal (pl. felszín alatti vízvédelmi területek kijelölése)

Szennyezett területek:
Minősítési értékek:

• Küszöbérték
• Beavatkozási érték
• Kockázat

Vizsgálati és döntéshozás-megalapozó módszer:

• kockázatelemzés

Talaj- és vízszennyezések felszámolását érintő kutatás-fejlesztési program (1992-től):
"A szennyezett területek kockázatelemzése és kezelése" c. program keretében kidolgozásra kerültek

• kockázatelemzésen alapuló prioritási eljárás kifejlesztése valamennyi szennyezett területtípusra
• szennyezett területek expozíciómodellje
• beszivárgás-vizsgálati eljárás a talajvízszennyezés előrejelzésére
• talaj- és vízvizsgálati (analitikai) módszerek
• monitoring eljárások

A szennyezett területek gyakorlati felmérése,kármentesítése korlátozott keretek között történik. A kármentesítésbe bevonják az ipari szférát különböző tömörülések és támogatási formák létrehozásával (pl. az Angliában létrehozott Partnership program). Az országos programot főleg a gazdasági körök nyomására még nem sikerült véghezvinni.

		2.6. Franciaország

Jogi szabályozás:

Hulladékkezelési törvény (1975, módosítva)
Ipari tevékenységek környezetvédelmi osztályozásáról szóló törvény (1976, módosítva)

A környezetvédelmi minisztérium célkitűzései(1993):

• A szennyezett területek számbavétele és nyilvántartása vétele.
• A szennyezett területek kármentesítésének biztosítása, ahol ez szükséges.
• Az eredmények dokumentálása és kiértékelése.

A talajvédelem stratégiai alapjai:

A jelenlegi és jövőbeli földhasználatok védelme és a felszín alatti vizeknek - mint stratégiai készletnek - megőrzése

Minősítési, valamint döntéshozás megalapozó főbb módszerek és szabványok:

• A szennyezőforrások és szennyezett területek Nemzeti Osztályozási Rendszere, 1993,
• Az osztályba sorolás alapja az egyszerűsített kockázatbecslés,
• Vízminőségi szabvány,
• Szennyvíziszap minősítési szabvány,
• Részletes (humán-egészségi) kockázatfelmérés (egyedi megközelítés),
• A tisztítási célértékek angol, holland és német szabványok alapján.

A kockázatelemzési módszerek nem szabványosítottak. Minden esetben a terület sajátosságainak figyelembevételével történik a legalkalmasabb módszer kiválasztása.

Finanszírozás:

A kármentesítésre előirányzott felhagyott szennyezett területek országos programjának tervezett finanszírozási alapja a hulladékadókból befolyó bevétel (hulladék-elhelyezési és -kezelési adók bevezetését, valamint az engedély nélküli veszélyes hulladék elhelyezési bírság emelését tervezték 1993).

Az ipari szféra is bekapcsolódott a környezeti károk felszámolásába. 1992-ben megalakult a környezetvédelmi vállalkozás nevű, ipari cégeket tömörítő szervezet, amely önkéntes alapot biztosít az ipari hulladéklerakók és ipari szennyezett területek kármentesítésére, rehabilitációjára. A pénzt a környezetvédelmi és energiaügynökségnek (ADEME) folyósítják, amely azt a felhagyott területek kármentesítésére fordítja majd.

Eddigi országos szintű felmérések:

		2.7. Norvégia

Jogi szabályozás:

Földtörvény (1955)
Szennyezések ellenőrzéséről szóló törvény (1981)

Szennyezett területek országos szintű felmérése:

1987: veszélyes hulladékok felmérése
1990: veszélyes hulladék lerakó-telepek, ipari telephelyek, ipari hulladéklerakó-telepek és katonai objektumok felmérése

A felmért szennyezések rangsorolása:
A rangsorolás kockázatelemzési módszerekkel történt a szennyezőanyag jellemzőkre, a földhasználatra, a környezeti érzékenységre és az állatvilágra vonatkozó adatok felhasználásával:

1. Azonnali vizsgálatra és intézkedésre kijelölt területek.
2. Vizsgálatra kijelölt területek.
3. Vizsgálat elvégzésére csak a területhasználat változása esetén szükséges.
4. Vizsgálat nem szükséges.

A kármentesítés elsődleges stratégiai céljai:

1. A felszín alatti vizek védelme (a tisztításnak elő kell segítenie a vízminőségi szabvány értékeinek elérését).
2. A talaj tisztításának mértékét a jelenlegi és tervezett földhasználat, valamint a környezeti értékek figyelembevételével kell megállapítani.

Gyakorlatban a környezeti haszon és költséghatékonyság közötti mérlegelés határozza meg a tisztítás mértékét.

Kármentesítés cselekvési terve:

A tervet 1992-ben nyújtották be a környezetvédelmi miniszterhez.

A terv szerint az erősen szennyezett felhagyott terültek (veszélyes hulladék lerakók, ipari telepek és bányák) felszámolása min. 2000-ig eltart.

Az előzetes költségbecslések három alternatíva kidolgozásán alapultak. A tisztítási követelmények függvényében egy-egy terület kármentesítésének költsége 0,35 és 5 millió USD között mozgott. A mérlegelés eredményeképpen a fenti stratégiai célokat fogadták el mérvadónak. Ez a felmért szennyezett területek 70%-át érinti. A megvalósítás, azaz a kármentesítés átlagköltsége, beleértve vizsgálatokat is, területenként 1 millió USD.

		2.8. Finnország

Jogi szabályozás:

Hulladékkezelési törvény (1981)

Országos szintű felmérések, projektek:

A kármentesítés mértéke, döntéshozatalt megalapozó módszerek.

Finn felfogásban az eredeti "0" szintnek megfelelő minőségi érték visszaállítása a tisztítás célja. Elismerik, hogy bizonyos esetekben el kell tekinteni ettől a felfogástól. Ez maga után vonja a területhasználat korlátozását. A hasznosítási cél megváltoztatásával további kármentesítés és ellenőrzés szükséges.

A rangsorolást kockázatelemzés felhasználásával, egyedi esetek figyelembevételével végzik. Finnországban a kockázatelemzés tapasztalati megközelítése terjedt el.

Matematikai modellezést jóformán nem alkalmaznak, tekintettel a szálban álló kőzeteket közvetlenül borító nagyon vékony és rendkívül változékony szerkezetű talajra.

		2.9. Spanyolország

A szennyezett területek kármentesítésére Spanyolországban 10 éves programot szerveztek.

Összesen 4527 szennyezett területet tártak fel, amelyek közül 61 kapott prioritást. A program költsége 16 milliárd dollár, amelyet az Európai Unió kohéziós alapjából fedeznek.