I. Bevezetés

Ez a módszertani útmutató az üzemelő, sérülékeny környezetben lévő ivóvízbázisok biztonságba helyezésének módszertanával és tervtartalmi követelményeivel összhangban készül el. Ezen a sok szempontú követelményrendszeren belül, amely a KHVM által a kormány részére 1995-ben előterjesztett célprogram megvalósítására irányul, kiemelt fontosságú a veszélyeztetett, szennyeződött, illetve a károsodott területek, a potenciális és tényleges szennyezőforrások országos számbavétele. A munkák teljesítésének hangsúlyozottan fontos eszköze a távérzékelés (légifelvételek készítése és feldolgozása, űrfelvételek felhasználása), melynek hatékony alkalmazásához speciális ismeretek szükségesek.

Az ivóvízbázisok védelmének folyamatában e módszerek elsősorban a diagnosztikai fázisokban alkalmazhatók, de a biztonságba helyezés fázisának tervezésében és előkészítésében is támaszkodni lehet rájuk, pl. a hidrogeológiai védőterület kijelölésének során, valamint felhasználhatók a biztonságban tartás fázisában, a megfigyelő, ellenőrző hálózat részeként.

Az ivóvízbázisokat és a földtani közeget károsító szennyező források számbavétele komplex, felelősségteljes feladat, melynek célja sokrétű. A keletkezett károk felderítése elsősorban a biztonságba helyezést és kármentesítéseket célzó, operatív intézkedések tervezését szolgálja, s ezen túlmenően az objektív helyzetkép kialakítását, megalapozását segíti elő. Emellett legalább ennyire szükség mutatkozik a potenciális szennyező források helyeinek kimutatására is, részben mert újabb, valóságos szennyezésének felderítését teszi lehetővé, de ezen túlmenően az általános trendek kijelölését és a bennük bekövetkező változások nyomon követését is szolgálja, elősegítve a különböző szintű jogszabályok előkészítő munkáit és a szakhatósági feladatok hatékonyabb ellenőrző munkáját.

A feladat megoldásának összetettsége abban rejlik, hogy számos adatforrás összekapcsolását kell megoldani, ami módszertanilag csak igen eltérő típusú munkák összehangolása révén valósítható meg. E munka főbb lépései: a meglévő anyagok begyűjtése, a távérzékelési, zömmel légifénykép anyagok kiértékelése, helyszíni bejárások, a kapott eredmények adatbázisba szervezése és elemzése.

E rövid, módszertani ismertetés témájából eredően az ivóvízbázisok biztonságba helyezésének a távérzékeléshez – ezen belül pedig elsősorban a légifénykép-értelmezéshez – kapcsolódó részeit hangsúlyozza. Ez a tematikus értelmezési tevékenység magán hordozza a módszer minden lényeges, általános sajátosságát, feldolgozási fázisát, és rendelkezik a módszer alkalmazásából eredő összes előnnyel, ami leginkább a tematikus munka hatékonyságának növelésében, felgyorsításában, továbbá a térképi ábrázolásokkal, feldolgozásokkal és megjelenítésekkel meglévő, szoros kapcsolataiban mutatkozik meg.

A távérzékelési módszerek kialakulása és általános fejlődése a huszadik század technikai fejlődésének terméke. Szabatos megfogalmazás szerint a távérzékelés az a tudományág, amely a földfelszíni tárgyakra vagy jelenségekre jellemző információk beszerzésével és megmérésével foglalkozik, olyan rögzítő berendezések segítségével, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a vizsgált tárggyal vagy jelenséggel. A fogalomkörbe az adatgyűjtés mozzanatán kívül azok kiértékelése is beletartozik.

Nem kétséges, hogy kialakulásához és további fejlődéséhez a katonai alkalmazások fogalmazták meg a közvetlen igényeket, részben a saját és ellenséges területek valós helyzetét pontosan megmutató topográfiai térképek iránti szükséglet formájában, másrészt a katonai felderítés számára fontos információk szerzésében. A megoldást egy új, futurisztikus eszköz, a repülőgép, és a fotografálás összeházasítása jelentette. A lehetőségek kitágulásához, az egyszerű fotointerpretációtól induló ösvénynek távérzékelési rendszerekhez vezető úttá szélesedéséhez számos tudományos, korábban ismeretlen kutatási ágazat kialakulása és fejlődése teremtette meg a kereteket, elsősorban az űrkutatás, a mikroelektronika, komputer technológia találkozásából eredően.

A távérzékelés alkalmazási szakterületei napjainkban is két fő csoportba rendszerezhetők: részben a polgári és katonai térképészet topográfiai térképészeti feladatainak megoldására szolgálnak (fotogrammetria), valamint a tematikus, – többek között földtudományi meteorológiai, mezőgazdasági, hidrológiai, környezetgazdálkodási, és számos más célú – információk szerzésére (interpretáció). Ez utóbbi szakterület rendkívül szerteágazó témákat foglal egybe a régészetben hasznosított módszerektől a felszínen található elemek és vegyi anyagok mennyiségi eloszlásának meghatározásáig. A módszerek fejlesztése korántsem zárult le; sőt inkább egy majdan széles körben elterjedő kutatási módszer fejlődésének kezdeti lépéseinek vagyunk tanúi. Ezért e módszertani útmutatóban inkább a már klasszikusnak nevezhető, csak az alapoknak tekinthető távérzékelési módszereket tekintjük át, a speciális feladatok megoldására kidolgozott konkrét módszerekre csak a jelentősebb irodalmi hivatkozásokon keresztül utalunk.