Termálvízkészleteink, hasznosításuk és védelmük

A HASZNÁLT HÉVIZEK ELHELYEZÉSE

A használat során lehűlt vizek többnyire közcsatornákba, belvízelvezető csatornákba, esetleg tavakba-tározókba jutnak. A hévizek jelentős részénél az összes sótartalom, illetve a nátrium egyenérték % meghaladja a felszíni vízfolyásokba és közcsatornákba szennyvízbírság nélkül bevezethető terhelési határértéket.

A jelenlegi hatályos szabályozások szerint a közcsatornát károsító anyagok határértékei a természetes eredetű összes sótartalom esetében 1,5-3,0 g/l az adott területi kategóriáktól függően. Ez az érték felszíni vízfolyás esetében 1,0-2,0 g/l. A felszíni vizeknél az összes sótartalom mellett bírságolható az is, ha a termálvíz nátrium-egyenérték %-a 45-nél nagyobb.

A felszíni vízfolyásaink végső befogadója rendszerint valamelyik nagy folyónk. A hévizek a használat során általában olyan mértékig lehűlnek, hogy hőfokuk miatt külön kezelést nem igényelnek. Ennek ellenére sok esetben a hévízhasznosító és elvezető rendszereket – biztonsági okokból – egy hűtőtó közbeiktatásával úgy építik meg, hogy a rendszer üzemzavara, vagy hidrodinamikai mérések, illetve kútjavítás idején a kútból kitermelt hévizet 40 ^o C alá lehessen hűteni.

A hévízhasznosító rendszerekből kikerülő – a felszíni vizekbe közvetlenül vagy közvetetten bejutó – használt (más néven csurgalék) hévizek attól függően, hogy elvezetésük milyen úton-módon történik, a környezetre különböző hatást gyakorolnak. A környezethez képest magasabb vízhőmérséklet elősegíti a szervesanyag képződést, vízi növényzet elburjánzását, a csatorna gyorsabb feliszapolódását. A felszíni vizekénél magasabb hőmérséklet miatt a hidrobiológiai folyamatok sebessége megnövekszik, az eredeti biológiai egyensúly veszélyes eltolódása következhet be. Romlik az oxigén vízben való oldhatósága. A melegebb vízben tárolt oxigén mennyisége rohamosan elfogyhat és a vízi élőszervezetek tömegesen elpusztulhatnak. Ezeknek a hatásoknak a mértéke nemcsak a hőfoktól, hanem a hévíz minőségétől és természetesen a hígulás mértékétől is függ. A vázolt folyamatokat súlyosbítja a hévizek esetenként nagyobb ammónium-ion tartalma, ugyanis ilyenkor a szabad ammónia-koncentráció növekedése következhet be, ami közvetlen okozója lehet a halpusztulásnak. A halastavakba való bevezetés 25 ^o C-nál nagyobb hőmérséklet, illetve a 3,0 g/l-t meghaladó sótartalom esetén nem alkalmazható.

A hévizekben lévő fenolszármazékok - még nagyfokú felhígulás esetén is - a halhúsnak kellemetlen fenolos mellékízt kölcsönöznek. A hévizek nagy sótartalma önmagában is kedvezőtlen irányba befolyásolja a felszíni vizekben lévő, élő szervezetek együttesét.

A magas sótartalom nagy veszélyt jelent akkor is, ha a hévízzel “szennyezett” vizet öntözésre használják fel. A nagy sótartalmú és magas nátriumszázalékú víz az öntözött talajban ioncsere folyamatot indít el, amelynek következtében a kalcium-ionok helyét nátrium-ionok foglalják el. Mivel a nátrium-ionok kötési energiája nagyobb, ez a folyamat gyakorlatilag visszafordíthatatlannak tekinthető, a talaj elsósodásához, elszikesedéséhez vezet. A kifogástalan öntözővíznek az 500 mg/l-nél kevesebb oldott sót és 35 %-nál kevesebb nátriumot tartalmazó víz minősül. Egyes talajféleségeknél a sótartalom 1000 mg/l-ig, a nátrium 45 %-ig emelkedhet. Ebből nyilvánvaló, hogy a lehűlt hévizek közvetlenül öntözésre általában nem használhatók fel. Öntözővízbe történő bejutásukat meg kell akadályozni, illetve ez csak olyan mértékig engedhető meg, amely a kellő hígítással az öntözővíz minőségét is határérték alatt tartja.

A hévízhasználók a használt hévizek elhelyezésére kezdetben a legegyszerűbb megoldást választották, vagyis azokat a legrövidebb úton vízfolyásokba, csatornákba, illetve tavakba és holtágakba vezették. A hévíztermelés rohamos növekedésével szabályozott elvezetési (elhelyezési) módok kidolgozása vált szükségessé. Mivel a hévizek “tisztítására”, legfőképpen sótartalmuk csökkentésére – a sótalanítási eljárások költséges volta miatt – ma még csak kivételesen kerülhet sor (pl. gyógysó nyerésekor), a káros hatások minimalizálását a hévizek környezetkímélő elhelyezésével, a vízelvezetés szabályozásával lehet elérni, úgy, hogy közbe ne következzen be a talaj, illetve a felszín alatti vizek szennyezése sem, figyelembe véve a felszín alatti vizek és a földtani közeg minőségi védelméhez szükséges határértékekről szóló 10 /2000. (VI. 2.) KöM-EüM-FVM-KHVM együttes miniszteri rendeletben rögzített szennyezettségi határértékeket. (Megjegyzendő, hogy az EU jogharmonizáció keretében kidolgozás alatt áll, a felszíni vizek minőségi védelmének jogi szabályozása, amelynek keretében számos komponensre kiterjedő ökológiai-, vízhasználati-, területi-, technológiai- és vízgyűjtőterületi szennyezettségi határérték kerül rögzítésre.)

A használt hévizek nagytömegű elhelyezésével leginkább érintett Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság már 1980-ban javaslatot dolgozott ki a használt hévizek elhelyezésére. Az akkori szabályozás szerint az egyik leghatékonyabb elhelyezési mód a hévizek átmeneti tározása volt.

A javaslatban felvetett másik elhelyezés, a használt – emberi tevékenységből származó szennyező anyagokat nem tartalmazó - hévizek hévíztároló rétegekbe való visszajuttatása mai ismereteink szerint is a legkorszerűbb módszernek minősül. Ez beruházási és üzemeltetési szempontból költségesebb ugyan, mint a hévizek átmeneti tározása, de az elodázhatatlan környezetvédelmi cél mellett a hévíz kinyerése oldaláról is előnyökkel jár, mert a rétegenergia fenntartását segíti elő.